Címke: biro andrás

Bombaként robbant a hír, hogy az Európai Parlament szocialista alelnökét, Eva Kailit őrizetbe vették a belga hatóságok, miután az ügyészség szerint Katar jelentős pénzösszegekkel és értékes ajándékokkal próbálta lefizetni Kailit és három másik EP-hez köthető baloldali személyt. A progresszívok szinte már teátrálisan színlelt felháborodása kissé sántít, miután mind a Parlament, mind a Bizottság lobbisták hálójában vergődik évek óta. 2019 óta több mint harmincezer találkozót regisztráltak – önbevallásos alapon – az EP képviselők és a lobbisták között, de a Parlamentben ülő 705 képviselő közül 200 személy szintén nyíltan vállalja, hogy képviselői fizetése kiegészítéseként valamilyen nemzeti vagy transznacionális cég igazgatótanácsában ül, amelyeknek az érdekében bizony gyakran lobbizik is az EU-ban. A tankönyvi definíció szerint a politikai és gazdasági érdekek összefonódását korrupciónak nevezik – kiváltképp, ha Magyarországról és Lengyelországról van szó –, ám Nyugaton ezt általában csak „lobbitevékenységnek” hívják. Ha csak az elmúlt évtizedet nézzük, szemmel látható módon még az olyan uniós „politikai nagyvadak” is, mint Ursula von der Leyen, Jean-Claude Juncker vagy Guy Verhofstadt is igencsak előszeretettel tömték meg zsebeiket bizonyos cégek érdekképviselete érdekében mind nemzetállami szinten, mind brüsszeli megbízatásuk után. Az oly sokat hangoztatott „korrupcióellenesség” alapelvéről egyre inkább kiderül, hogy egy politikai hívószóként jól eladható stratégia, ám valós tartalom nincs mögötte.

Úgy tűnik, hogy az európi társadalmak egyre kevésbé szimpatizálnak Brüsszel szankciós politikájával, legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy Európa-szerte komoly tüntetéshullámok törtek ki. Németországban például a felmérések szerint az emberek 57 százaléka úgy gondolja, hogy szankciók többet ártanak nekik, mint Oroszországnak. Meddig lehet feszíteni a húrt? A társadalmi elégedetlenség képes lehet-e arra, hogy kikényszerítse a brüsszeli szankcióspolitika újra gondolását? Jelen pillanatban nehéz magyarázatot találni a sokszor egészen szürreális brüsszeli felvetésekre. A Dühöngő podcast eheti adásában többek között ezekről a témákról beszélgettünk Biró Andrással, a XXI. Század Intézet kutatójával.

Szeptember 11-én parlamenti választásokat tartanak Svédországban, amely történelmi lehetőséget kínál a konzervatív Svéd Demokratáknak (SD), hogy az új kormány tagjaivá válhassanak. Ennek legfőbb oka, hogy olyan szinten katasztrofális állapotok uralkodnak már az északi országban, hogy maga a svéd miniszterelnök, a szociáldemokrata Magdalena Andersson volt kénytelen elismerni néhány hónapja, hogy a bevándorlók integrációja megbukott s ezáltal párhuzamos társadalmak alakultak ki.

De vajon milyen lesz az új brit miniszterelnök?

A Die Welt német lap a minap arról számolt be, hogy Ausztriában már nincsenek egyértelmű többségben az Oroszországgal szembeni szankciók támogatói, és ez a tendencia a tél közeledtével folytatódhat. Karl Nehammer kancellárra egyre nagyobb nyomás nehezedik, és már lehet hallani új választások kiírásáról is. A kialakult helyzet miatt a jobboldali Osztrák Szabadságpárt támogatottsága növekszik. A szomszédban uralkodó viszonyokról a 888.hu Biró Andrást, a XXI. Század Intézet kutatóját kérdezte.

Az Európai Bizottság legújabb gázkorlátozásról és „szolidaritási gázelosztásról” szóló terve arra világít rá, hogy a brüsszeli elit olyan jogköröket vonna önkényesen magához, amire sem politikai, sem jogi, sem intézményi felhatalmazása nincs. Az elmúlt években már tapasztalhattuk, hogy a Bizottság a lopakodó jogalkotás és hatáskörelvonás eszközeivel „a lassú víz partot mos” elvet követve, a tagállamok szuverenitásának leértékelésével avatkozott be azok belügyeibe, ezért az sem meglepő, hogy újonnan a tagállami vétó intézményének megszüntetését követelő hangok is egyre hangosabbá váltak.

Bán Mór nagyívű regénysorozatban mutatja be a magyar történelem egyik legjelentősebb alakjának, Hunyadi János az élettörténetét, annak minden dicsőségével és tragédiájával együtt. A sorozat tizenegyedik (!) könyve az 1448-as rigómezei vereség utáni időszakba kalauzol el minket, amikor a megtépázott hírnevű kormányzónak úgy kellene biztosítania az ország stabilitását, hogy az Országtanácsot irányító bárok és főurak minden befolyásukat latba vetik Hunyadi bukása érdekében. Mindeközben az ezeréves város, Konstantinápoly bukása egyre elkerülhetetlenebbnek tűnik, aminek bekövetkezte egyet jelentene azzal, hogy az Oszmán Birodalom a Nyugat meghódításába kezdhetne, hiszen csak a belső széthúzásokkal terhelt Magyar Királyság állná útját.