Ókovács Szilveszter: Sokan azt hiszik, hogy az operában, mint valami videómagnón, mindig, mindent ugyanúgy kell lejátszani. Pedig állandóan meg kell újulni, nem nézhetjük ugyanazt, amit anyáink, nagyanyáink, az opera műfaja maga nem műemlék, csak az Operaház. A Toscát is kimozdítjuk a zsabós, a szövegkönyv szerint leírt időszak korhű jelmezes stílusából, mert a remekmű éppen attól az, hogy sokféle fénytörésben is működik, a kulisszák ezért is változhatnak. És ehhez most kell a tank is, de nem a harckocsi a lényeg, különben is szimbólum és harminc percig látható a két órából. Ugyanilyen fontos a lerombolt Regnum Marianum oltára, sőt szimbolikusan még sokkal erősebb. Az ötvenes évek fojtogató légkörét fogjuk érezni, de utalásokkal dolgozunk, nem direkt jelképekkel vagy figurákkal.

888.hu: Talán a megújulás jegyében vágott bele az intézmény élére történt kinevezése után a hagyományos, az Operaházban régóta megmerevedett struktúrák átalakításába is?

Ókovács Szilveszter: Azt azért nem árt tudni, hogy az Operaház még 2011-ben, több mint két évtizeddel a rendszerváltozás után is egy szocialista nagyvállalatként működött. Voltak kiváló előadásai is, de amikor az Erkel Színházról levertük a lakatot, két játszóhelyet csak a raktáron lévő 20-30-40 éves rendezésekkel tudtuk volna használni. Ezért nagyszabású repertoárcserét indítottunk, és 7 évad alatt 80 nagyprodukciót hoztunk ki, többségében sikerrel. És átalakítottuk az énekesi státusok rendszerét is, hisz a 32 állásban lévő magánénekes mellett már akkor is több mint hetvenen, úgymond „kívülről” énekelték a szerepek négyötödét. Ezért inkább mindenkit évadra vagy szerepre szerződtettünk, ahogy a legtöbb nyugati nagyszínházban is teszik. A régi struktúra olyan volt, mintha Marco Rossi szövetségi kapitány a legjobbak helyett csak egy meghatározott, szűk keretből válogathatna focistákat. Verseny folyik a szerepekért, és igyekszünk a lehetőségeink függvényében mindig a legjobbakat, és ha csak lehet, mindig a magyar legjobbakat megszerezni.

MTI/Mónus Márton

888.hu: Az idősebb zenekedvelők szerint a két világháború között volt a budapesti Operaház aranykora. Tényleg jobb volt a régi, vagy inkább a messzi múlt fényesítő hatása érvényesül?

Ókovács Szilveszter: Meg kell becsülni a jelenkor művészeit, mert néhány év múlva ők jelentik az aranykort. Még nincs húsz éve, hogy Szinetár Miklós állt az intézmény élén, és sok kolléga a nevét emlegetve nosztalgiázik a régi szép időkről, míg korábban Lukács Miklós vagy Tóth Aladár volt az etalon, még korábban Radnai Miklós. Akkor, a Horthy-korszakban az Operaház szoros kapcsoltban volt Béccsel. Versenyezni nem nagyon tudott vele, hiszen az mégis csak a császárváros, ráadásul jobban fizettek a sógorok már akkor is. De valamiféle együttműködés, baráti rivalizálás volt Béccsel. Sokan mindkét helyen énekeltek, és ez távolról valamiféle egységnek tűnt, közép-európai magaskultúrának. Mellesleg, a háború után az opera és a balett kommunisták általi erőszakos terjesztésének áldásos hatásai is voltak. Sok énekes itthon ragadt, és nagyon sok és kitűnő előadás futott a pesti Operában. Nem tudom, mennyire élvezték a falvakból a fővárosba buszoztatott szövetkezeti parasztok a Bánk bánt vagy a Rigolettót, de sokakhoz elért, és sokakat megnyert magának az opera.

888.hu: Nem inkább azért, mert a mozin kívül nem létezett konkurencia? A nálunk még nem is létező televízió nem tarthatta otthon az embereket.

Ókovács Szilveszter: Nyilván azért is, de érdemes eltűnődni, hogy az 1955/56-os évadban több mint egymilliónyian ültek be az Operaházba, illetve az Erkel Színházba, manapság pedig már 300 ezer nézőnek is örülnénk. A patinás intézményt egyébként akkoriban kiemelt rendezvényhelyszínként is használták. Nem annyira közismert, hogy 1948 júniusában itt ünnepelték a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesülését. Az elvtársak szerettek itt parádézni, Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapja is itt volt, márpedig azt az 1952 márciusi estét a személyi kultusz csúcspontjaként emlegetik. Rendszeresek voltak a szovjet-magyar baráti találkozók, nőnapi megemlékezések. Az opera „tömegesítése” mellett azonban nem jutott energia az új irányzatok befogadására, a produkciók elmaradtak a világ élvonalától. És az előbb említett erőszakos és kulturális sávalap nélküli gyors operásításnak lehet része abban is, hogy a magyar közönség egy része egyszerűen szerelmes a kádárista időbe, az akkori előadásokba. Ma már az opera tényleg színház, nem kisrökönyre és nagyrökönyre, lefúrt lábú éneklésre kíváncsi a világ. Erős a kultúrzaj, mindenki mindenkinek konkurencia, mert időből van a legkevesebb. Kisszerűt készíteni a nagyszabású helyett, könnyes giccset a katartikus helyett nem szabad. Nos, ezért is emeljük ki a Toscát a túl soká megszokott keretekből.

888.hu: A nemzetközi opera-rangsorban hol foglal helyet Budapest? Reménytelen kísérlet, hogy labdába rúgjon az Andrássy úti palota a nagyok mellett?

Ókovács Szilveszter: Sporthasonlattal élve – és mivel veszprémi vagyok –, amíg nem jutunk olyan forrásokhoz, mint például a veszprémi kézisek, akik már tartósan a világ élvonaléhoz tartoznak, addig nem lehet az Operaházzal kapcsolatban a topligát emlegetni. Ez ilyen egyszerű. Nyilván más nagyságrendről van szó a kézilabda és az opera esetében. A párizsi Opera hatszor-hétszer több pénzből gazdálkodik. Fontos és jellemző mérce, hány nagytermi előadásod van egy évben, és azt kell elosztani a teljes büdzsével. Ebben a mutatószámban veri a világot a milánói Scala, olyan, mintha a Bajnokok Ligájában indulna. A New York-i Metropolitannak több pénze van abszolút értékben, de többet is játszik, miközben nincs balett-társulta, a Scalának van. Nem tartozhatunk a világ első operaházai közé, de reális cél volna az európai élmezőny. Törekszünk rá, de még nem értük el, az elmúlt 11 esztendőben mindenesetre az infrastruktúrát sikerült rendbe tennünk, ez önmagában 100 milliárdos fejlesztés volt, köszönettel is tartozunk érte, és a büszkeséget se hiába érezzük talán. Viszont, ha elmúlik ez a válság, a működési költségvetésünket biztosan rendezni kell.

MTI/Máthé Zoltán

888.hu: Négy éve, ha nem is az élvonalba, de a címlapokra került az OPERA a Porgy és Bess miatt, mert nem fekete bőrű énekesekkel vitték színpadra. Érdemes volt szembe menni emiatt a woke kultúra híveivel?

Ókovács Szilveszter: Egyértelműen igen, és nemcsak a hírverés miatt. Abból különben igen komolyat csaptak körülöttünk, írt rólunk a New York Times és a Figaro is, mindenki. Mellesleg most májusban itt énekelt a világhírű fekete énekes, Sir Willard White, aki már 1980-ban is azt mondta, hülyeség a kizárólagos fekete szereposztás. Ezen az alapon Gershwin, az orosz-ukrán-zsidó gyökerű amerikai szerző nem léphetne fel a saját darabjában? White egyébként egyik este Porgyt, a másikon Bartók Kékaszakállúját énekelte – magyarul. A Porgyból keresztmetszetet is játszottunk két estén, akkor Porgyt magyar énekes, Kékszakállút Mr. White énekelte, így is rámutatva az átjárhatóságra, arra, hogy nem lehetünk megkülönböztetve.

888: Megnézte a Porgy és Besst Valencia James? Ha jól tudom, a Budapesten élő fekete bőrű táncművészt meghívta az előadásra.

Ókovács Szilveszter: Már akkor sejtettem, hogy a fehér szereplők miatt írt nyílt levelének inkább figyelemfelkeltés volt a célja. Nem reagált a hölgy, túléltük azért.

888.hu: Az ukránok mellett sok nyugati liberális azt követeli, hogy tiltsák le a háború miatt az orosz művészeket. Az OPERA falain belül felerősödhetnek az efféle hangok?

Ókovács Szilveszter: Az OPERA a béke szigete, sok orosz és ukrán művészünk, táncosunk van, sőt, vegyes házasságok, élettársi kapcsolatok. Mint a futballban, egy csapat vagyunk, ha belépsz a kapun, hagyd kint a nemzetiséged, politikai hovatartozásod. Az Operaház márciusi ünnepélyes újranyitásakor, a háború kitörése után nem sokkal például az egyetlen táncbetétet ukrán fiú és orosz lány táncolta. Csak az akkori ukrán nagykövet méltatlankodott, és nem akarta megérteni a béke üzenetét.

888.hu: Ha már szóba került a megnyitó: beszédében arról is szólt, hogy „tizenkét év után minden vezetőnek mennie kellett az Operaházból ”. A főigazgatói tisztségre értette, mégis kiforgatták a szavait, hogy a kormányfőre gondolt.

Ókovács Szilveszter: A beszédemet előre le kellett adni a tolmácsoknak, mert sok diplomatát is vártunk. Nagyjából tudtam kívülről a beszédemet, megpróbáltam követni a fordítás ritmusát, de a színpad-átalakítás is csúszott, ezért ki kellett töltenem az időt valahogy. Ezért kikalandoztam az egyik bekezdésből, hogy tizenkét évig volt az Operaházban az eddig leghosszabban regnáló igazgató, és olyan hosszú bizalmat kaptam a miniszterelnöktől, amelyet most szeretnék megköszönni, és amely eddig csak Lukács Miklósnak adatott meg. A beszéd után a szünetben életem talán legnagyobb gratulációit kaptam, és másnap Orbán Viktortól kitüntetést vehettem át (erről már pár hete értesítettek). Három-négy nappal később, a kampány hajrájában azonban elkezdte habosítani az „ügyet” az ellenzéki sajtó, és természetesen Márki-Zay Péter is rávetette magát. Az eredmény ismert, ám attól még nem igaz: nyilván nem szóltam be annak a politikusnak, akinek valaha a munkatársa voltam, aki kinevezett, kitüntetett, és rengeteg operai fejlesztést támogatott.

888.hu: Sok sportos hasonlattal él, melyik sportágban járatos igazán?

Ókovács Szilveszter: Húha, ez meredek lesz. Csak a gombfociban. Régi osztálytársaimmal összejárok néha egy-egy meccsre. Nem voltam igazán ügyes gyerek, de nagyon szeretem nézni a sportot. A tollast, pingpongot szeretem, játszani is, mert stratégiai játéknak is tartom. A focié pedig olyan gazdag világ, hogy azzal leírható és modellezhető az egész élet! Nem véletlen, hogy ott leszek három nagyobb gyerekemmel a magyar-olasz meccsen!