Pataky Attila az Edda Művek koncertjén a Budapest Sportarénában MTI/Balogh Zoltán

A „bajok” már akkor kezdődnek, amikor átlépjük budajenői háza küszöbét. Attila valószínűleg már megszokta az állak hangos koppanását, bármelyik építészeti, lakberendezési magazinban előkelő helyen szerepelhetne a háza, melynek egyik oldalát szinte teljes egészében panoráma üveg borítja. Jó messzire, az alant elterülő gyümölcsösben szorgoskodók fölött Zsámbékon jóval túlra is ellátni.

Erőnlét atlétikai alapon

– Szép a táj, de nem irigylem a gyümölcsös tulajdonosát, nem igazán ideális errefelé a talaj, elég sovány lehet a hozam – mutat reggelije közben a zenész a lankás völgyben álló sok száz fára. A kis mezőgazdasági kitérő után alábbhagy a kérdező lendülete, és egy-egy felvetést leszámítva, inkább csak hallgatja Pataky Attilát.

„Nehéz lenne jó erőnlét nélkül végigcsinálni egy-egy turnét hetven fölött, de így is kell néhány hét, mire a bulik után összeszedem magam.” – ad magyarázatot sovány müzlis reggelijére. „Még szerencse, hogy a középiskolában középtávfutó voltam, de veseproblémám miatt nem folytathattam az élsportot. Hiába voltam a korosztályos ob-n bronzérmes, nem tudtam tovább fejlődni, ezért inkább abbahagytam. Mármint a versenyzést, mert még ötvenen túl is szinte naponta futottam.”

Albumba ragasztott elismerés

A sport után keletkezett űrt szerencsére viszonylag gyorsan elfoglalta a zene. Azt hiszem, hetedikes voltam, amikor kaptam egy hathúros, rendesen félrehangolt dobgitárt, azt nyúztam napestig. Nyolcadikosként pedig már egy szerényen „hangszerelt” trióm volt. A Miskolci Építőipari Technikumban pedig már végképp elképzelhetetlen volt az életem zenekar nélkül. A diri nem is nagyon bírt, valószínűleg azért, mert észrevette, hogy minden olyan tevékenységben azonnal benne vagyok, aminek az égvilágon semmi köze nincs az építőiparhoz. Apám is nagyot csalódott, amikor rájött, hogy nem igazán szeretnék az aljzatbetonozás és a hideg burkolás rejtelmeiben elmélyedni. Építészmérnöknek szánt, és nehezen, sőt, tulajdonképpen soha nem békélt meg azzal, hogy a „cigányéletet” választottam. Kemény katonaember volt, már ismert az ország az Edda Művek révén, de akkor sem dicsért meg, mondván, látom, azért így is vitted valamire. Tulajdonképpen sokáig orroltam rá, nyakas makacssága, tántoríthatatlan keménysége miatt, csak később jöttem rá, hogy hálával tartozom neki az útravalóért, az értékszempontú, karakteres életfelfogásért. Az ég ajándéka, hogy amikor a halála után kinyitottuk féltve őrzött, előlünk gondosan elzárt fiókját, ott találtam benne jó néhány albumot, amelyben gondosan elrendezte, beragasztgatta a rólam, illetve az Eddáról szóló cikkeket.

A Hűtlen és a Vén cigány

Azt hiszem, azaz nem is hiszem, inkább tudom, hogy anyám önkéntelenül vezetett a zenei pályára. Életimádó, istenhívő asszony volt, ha otthon gyúrta a tésztát, mindig ott szólt a konyhában minden magyarok rádiója, a Pacsirta, és a műsorral együtt fújta. Ha családi, baráti összejövetelt tartottunk, magától értetődő volt, hogy anyám elsőként fújta a nótát. Mellesleg aligha a gyermeki elfogultság mondatja velem, hogy több száz nótát ismert, és nyolcvan éves korában is úgy énekelt, mint Honthy Hanna. A gyerekkorom iránt érzett nosztalgia késztetett arra, hogy jó néhány évvel ezelőtt beszerezzek egy igazi, régi Pacsirtát. Csak az a baj, hogy már egyáltalán nem szól, de így is olyan jó ránézni, mert akkor néhány percre visszarepülök miskolci lakásunk apró konyhájába, ahol anyám énekelt. Annak idején kaptam érte hideget-meleget, amiért Lagzi Lajcsi hosszas unszolására néhányszor Dáridóztam. Egy percig sem bántam meg, tudok és szeretek is mulatni. Igazi elismerés a számomra, hogy a száztagú cigányzenekar tiszteletbeli tagja vagyok, és Bangó Margit szerint biztosan van bennem egy kis roma vér, mert úgy énekelem a Vén cigányt, ahogy senki más. Számomra ugyanolyan feladat megszólaltatni ezt a nótát, mint az Eddától a Hűtlent.

Bodnár elvtárs Edda-fóbiája

Ideget és türelmet próbáló feladat volt Miskolcról betörni a hazai zeneiparba. Hosszan tudnám sorolni a „miskolciság” nehézségeit, kezdve attól, hogy a fővárosban sokkal jobbak voltak a hangszerbeszerzési és a stúdió lehetőségek, és már a kezdet kezdetén a hazai pályán is erős volt a szembe szél. Bodnár elvtárs, a Miskolci Egyetem – ahonnan indult az együttes – párttitkára például kijelentette, hogy változtassuk meg az Edda nevét, mert Mussolini lányát is így hívták. Bodnár elvtárs azonban hamar eltűnt a kádersüllyesztőben, az Edda azonban – hála istenek! – máig él és virul. A neveltetésem, az apámtól örökölt makacsságom sok nehézségen átsegített, ráadásul eleinte ugye, ingáztunk Miskolc és Pest között. Lenyomtunk egy-egy sikeres bulit, utána irány haza, nem voltunk szem előtt, hogy belénk kössenek a zeneipar hazai korifeusai. S ugyan hajdanában Mick Jagger azt mondta, nem akarja ötven évesen énekelni a Satisfactiont, ehhez képest máig azt csinálja. Ahogy én is, hetven felett. Az, hogy benne vagyok a magyar rockpanteonban, olyan párttitkárosan hangzik, de úgy vélem, igaz. Ám ennél sokkal fontosabb, hogy a közönség szeret. Máig megborzongok, amikor színpadra lépek. Ez nem lámpaláz, hiszen profi vagyok, megtisztelem a közönséget azzal, hogy becsületesen felkészülök minden koncertre. A borzongás inkább azt jelzi, hogy élvezni fogom az elkövetkező perceket, órákat.

MTVA Fotó: Zih Zsolt

Válaszol a Táltos és a Látó

A rock és a bőrdzseki békésen megfér a vallással. Miért, a papok talán nem focizhatnak? Felesleges a rockról, a vallásról előítéletekkel teli szólamokat gyártani. Arról nem is beszélve, hogy sokszor elmondtam már, hogy a hitemet otthonról hoztam magammal, édesanyám hitben nevelt, bár azt azért elárulom, hogy nem vagyok bigott, a katolikus vallási előírásokhoz túlságosan mereven ragaszkodó ember. Hiszek egy feljebbvalóban, a hit, zene, nőimádat hármassal jó le lehet írni a „filozófiámat.” Persze, hit nélkül is lehet, de talán nem érdemes élni. Apám gyakran mondogatta: „soha ne feledd, honnan jöttél, miért vagy itt és merre tartasz”. Mondják, a valóság alig öt-hat százalékát érzékeljük, na jó, de mi van a többi kilencvenöttel? Ez ültette belém azt a kíváncsiságot, amellyel régóta szemlélem a világot. Szerencsém volt, mert amikor 15-16 évesen megismertem első feleségem, a későbbi apósomnak hatalmas könyvtára volt, és rengeteg értékes munka mellett olvashattam például Senecát vagy Rabindranáth Tagore indiai kötő műveit. Ezért fordultam talán az ezotéria felé, ezért van a kertemben Gácsi Barna Átadás című szobra, amelyet öt évnyi várakozás, vágyódás után „érdemeltem” ki a művésztől, vagy a Látó és a Táltos szobor, valamint a köztük lévő szikla hármas egysége. A jókora kövön ülve elmélkedek és – hiszik vagy sem – néhány nap múlva választ kapok a kérdéseimre. Szerintem, az univerzum egyetlen törvénye a szeretet, ezért próbálom száműzni az életemből a haragot, mert nincs időm erre, hiszen lassan 72 éves leszek, spórolnom kell az energiáimmal. Nyilván sokan legyintenek a bogaras, ufókkal találkozó, táltosokra hallgató Pataky Attilára, de nem érdekel. Tiszteletben tartom az ő véleményüket, cserébe ők is tartsák tiszteletben az enyémet. Hajdanában majd beledöglöttem, hogy elfogadjanak, szeressenek, mára azonban megvilágosodtam és inkább a saját utamat járom. Mert az sok máséval ellentétben vezet valahova.

Útmutató a túléléshez

A fentiekből következően az sem zökkent ki a lelki nyugalmamból, amikor a Fidesz szekértolója bélyeget sütik rám. Az ugye bocsánatos bűn – sőt, inkább erény –, ha egy baloldali művész állást foglal, a jobboldalinak ez tilos. Engem is érdekel a sorsunk, ezért „politizálok”. Riaszt a világ mai állapota, a szélsőséges liberalizmus térhódítása. Hol van ez a hajdani szabadelvűségtől, a klasszikus liberalizmustól? Ma mindenki a mának él és nem törődik a holnappal. Az értékteremtőket a liberálisok lehúzzák a sárba egyik fő fegyverükkel a cinizmussal, a mindenható profit istenséggé emelésével. Folyton azt harsogják, hogy mindenki hülye, csak ők az okosak, ki akarnak szorítani a partvonalra. Szétcsesszük a földet és a vizet, a háború száz és száz évre bemocskol, beszennyez mindent. Miközben bizonyos körökben azt harsogják teli torokkal, hogy vége világnak, hiszen példátlan gyorsasággal pusztulnak az állatok és a növények. Nos, közben meg káros anyagok tonnáit kiokádó hajókon fuvarozzák ezer és ezer mérföldön át a nem éppen környezetbarát technológiával kinyert palagázt. A világ megtermelt jövedelmének 90 százalékát pedig a népesség alig egy százaléka fölözi le. S hogy mit lehet tenni? Az én útmutatóm a túléléshez, ha minden napból kihozod a magad számára a lehető legjobbat. És a holnapból is. Nekem pedig az a dolgom, hogy dallal, zenével, írással és szóval hívjam fel a figyelmet arra, hogy akkor sem bolondulhatunk meg, ha a világ az őrületbe kerget.