A Karabah elleni sikertelen meccs után ismét felerősödtek azok a hangok, hogy miért nem magyar játékosok alkotják a Ferencvárost, miért idegenlégiósok, akikből nehéz jó szívvel a budapesti zöld-fehéreket elképzelni, s nekik szurkolni, mint a híres elődök alkotta csapatnak.

Mindenki szeretné, hogy olyan világszínvonalú magyar játékosok nőjenek fel a klubokban, amilyenekkel például a Fradi mostani, sorozatban negyedik sikeres kupaszereplése megvalósítható. De egyelőre nem nőnek fel. Ha a fejünk tetejére állunk, akkor sem.

Lehet ezért az utánpótlásedzőket szidni, ettől azonban a magyaroknak – németeknek, belgáknak, franciáknak, spanyoloknak – most van szükségük a sikerre, ezért megveszik azokat a játékosokat, akikkel ez elérhető.

A magyar ember is sikerre vágyik, a magyar ember is szeretne szórakozni a futballmeccseken, méghozzá úgy, hogy győz a csapata. Mert az az igazi.

Magyarországon például több mint kétmillió ember közérzetét befolyásolja, hogy nyer-e a Ferencváros. Nem érdekli, hogy kikből áll a csapat. Az érdekli, hogy a Fradi győzzön. Akkor neki is jobb a közérzete, jobban megy a munka, vidámabb a családi, társasági élet. Ez a lényeg: „Fradi volt, Fradi lesz, míg a földön ember lesz” – mondja a szurkolók dala.

Most olyan világot élünk, hogy ilyen Fradink van. Ha siker kell, márpedig az kell, akkor nincs más választás. A fokozatosan emelkedő nézőszámokból, a közönség mind sportszerűbb szurkolásából, a családok lelátókon való egyre nagyobb számú megjelenéséből az szűrhető le, hogy ezzel a közönség is egyetért.

Hiába akar Kubatov Gábor magyar játékosokat ezerrel a csapatba tenni, ha azok – kevés kivétellel – nem ütik meg a mércét. A siker eléréshez vezető út mércéjét.

Kivételek persze vannak, elég Pászka Lórándra gondolni, a nagyszerű fiatal balbekkre, de egyelőre kevés ilyen van. S azzal is tisztában kell lenni, hogy éppen a siker vezet oda, hogy minél többen legyenek.

Nem szabad elfeledni, hogy a magyar bajnokság útja is a pártállami időkön kanyargott keresztül, amikor sok minden befolyásolta az utánpótlásképzést, csak éppen a teljesítmény nem. A Fradinak a kommunisták idejében is örültek a magyarok, míg a politika még a nevét és a színeit is elvette az egyesületnek, nemhogy az utánpótlásnevelésre helyezte volna a súlyt.

Most végre olyan időket élünk, hogy a teljesítmény mindent felülír, köszönhetően a több, mint tíz éve regnáló klubvezetésnek.

Aki ebben a sikerszériában állami taomilliárdokról beszél, az nem akar jót, sőt kifejezetten rosszat akar Magyarország kirakatcsapatának, a magyar szurkolói sportlelkek reménységének. Éppen a Fradi az ugyanis, amely már a stadionjának felépítési költségeit is visszafizette az államnak és sikeres gazdálkodása révén nemhogy terhet jelentene a költségvetésnek, hanem mind a gazdaság, mind a sport területén „húzóágazatként” lehet rá tekinteni.

A Karabah elleni fiaskó mindenkinek fáj, de legjobban – s ez ebben a leginkább bíztató – a játékosoknak. Ez ad reményt arra, hogy a megkezdett úton tovább haladhasson a csapat.

Aki ilyenkor a sérülések miatt teljesen átszabott védelem teljesítményén köszörüli a nyelvét, az nem csak a Fradinak, hanem a teljes magyar labdarúgásnak is rosszat akar.

Kétmillió ember azonban másként gondolja.