Szaftos témát dolgozott fel négy részben a Netflix: a futball haszonlesőinek munkálkodásáról, a világbajnoki helyszínválasztás körüli praktikákról és ipari mennyiségű csalásról. A modern futball élvezetétől elbódultakon is erőt vesz némi szekunder szégyenérzet a film láttán, hiszen kiderül, hogy a patetikus, nagy szavak mögött a tartalom helyett inkább csak pénzkötegek állnak. Egy-egy vastag boríték nekem, neked és persze neki is.

Az ártatlanság kora 1974-ben ért véget, amikor João Havelange váltotta a hajdani játékvezetőt, Stanley Rous-t a FIFA elnöki székében. A brazil üzletember útját Horst Dassler, az Adidas német sportszergyártó óriás vezetője egyengette, aki felismerte a futballban rejlő óriási lehetőségeket és azt, hogy Havelange az ígérgetéseivel szerzett afrikai szavazatokkal könnyen megverheti Rous-t. S lőn, a brazil nyert.

A dokumentarista eszközökkel készített, számos interjúval gazdagon megspékelt film talán kissé bő lére eresztve mutatja be, hogyan lett a hajdanában alig tucatnyi alkalmazottal működő FIFA, ha nem is intézményileg korrupt, de mindenképpen vonzó a korrupcióra fogékonyak számára. S ami napjainkban a legaktuálisabb: hogyan szerezhette meg az alig két megyényi területű, ám olajban, gázban és pénzben dúskáló Katar a 2022-es világbajnokság rendezési jogát. A „főszereplő” Sepp Blatter – semmiért sem vállal felelősséget – persze utólag már mondogatja, hogy elhibázott volt a sivatagi országnak adni a vb-t, de tetszett volna hamarabb ébredni.

Azért az embernek támad némi hiányérzete miután feláll a fotelből, és további kérdések fogalmazódnak meg benne. Egyrészt nem sok garanciát lát arra nézvést, hogy a jövőben nem fordul elő ilyesmi. Ráadásul, hiába lesz patyolattiszta a FIFA a jövőben, a szennyest még jó hosszú ideig nem tudja kimosni.