Felhatalmazás-deficit

Szemmel látható módon a brüsszeli elit a jelenlegi háborús válságot is arra akarja felhasználni, hogy tovább centralizálja az uniót, amely intézkedések egyre leplezetlenebbül az Európai Egyesült Államok megteremtését célozzák. Miután az európai birodalom terve még mindig nem hozza lázba az embereket, az „európai jurisztokrácia” (Pokol Béla) rendre különböző praktikákat kénytelen bevetni és a tagállamok állampolgárait megvezetni, hogy legitimálja disztópikus elképzeléseit. A szofisztikált jelleget öltő manipuláció természetesen nem újdonság, hiszen Jean-Claude Juncker még egy 1999-ben adott interjújában lebbentette fel a fátylat arról, hogy miképp operál a brüsszeli döntéshozatal lopakodó jogalkotása:

Ha csak a közelmúltat eseményeit nézzük, akkor is kirajzolódik, hogy az elmúlt hónapok során egészen új fokozatba kapcsolt a centralizációs lendület Brüsszelben. Jó példa erre az Európa jövőjéről rendezett nagyszabású konferencia-sorozat (Conference on the Future of Europe), amely elviekben azon célt fogalmazta meg, hogy a tagállamok bevonásával kezdődjön meg a „közös gondolkodás” az unió közép- és hosszútávú jövőjét, valamint az ennek érdekében végrehajtani kívánt intézményi reformokat illetően. Noha sejteni lehetett, hogy az eredmények értékelésénél nem lehet pártatlanságra számítani, hiszen a korábban magyarellenes kirohanásairól ismertté vált belga Guy Verhofstadt volt a konferencia lebonyolításának egyik társelnöke, arra azért kevesen számítottak, hogy a brüsszeli elit teljes mértékben csak eszköznek tekinti a kezdeményezést föderalista ambíciói alátámasztására. Verhofstadt, aki egyébként 2006-ban még Belgium miniszterelnökeként (!) írt könyvet arról, hogy miért szükséges az Európai Egyesült Államok mihamarabbi létrehozása, azt kezdte el hangosan követelni a konferencia „eredményei alapján”, hogy meg kell szüntetni a tagállami vétó intézményét, és helyette a sima vagy minősített többségi rendszert kell bevezetni.

Persze ehhez adódnak olyan „apró” akadályok, mint a Lisszaboni Szerződés módosításának szüksége, ám úgy tűnik, hogy a Bizottságot egyre inkább hidegen hagyja, hogy a rá vonatkozó szabályokat tiszteletben tartsa, amit jól mutat, hogy újonnan bármiféle felhatalmazás nélkül avatkozna be a tagállamok belügyeibe, például a gázfogyasztás esetén. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Európai Bizottság új veszélyhelyzeti terve egyelőre egyébként csak önkéntes alapon írja elő a 15 százalékos csökkentést a tagállamoktól, ám a Politico információi szerint ha mindez nem lenne elég a téli helyzet kezelésére, akkor a kötelező fogyasztáscsökkentés sem elképzelhetetlen.

Mindenesetre úgy tűnik jelenleg, hogy a Bizottság legújabb gázkorlátozást érintő rendelete nagyobb ellenállásba ütközik, mint ahogyan azt Brüsszelben várták: tegnap Görögország is csatlakozott a brüsszeli javaslatot már ellenző portugál, spanyol, olasz, francia, máltai és ciprusi állásponthoz.

Kötelező szolidaritás?

Egyébként a szürrealitás határát súrolja, ahogyan ez az egész helyzet kialakult, hiszen a brüsszeli elit a vágyvezérelt gondolkodás csapdájába esve Oroszország megbüntetésének céljával hónapokon át lebegtette a gázembargó tervét, ám a szankciók visszaütöttek Európára is, és ennek árát most a tagállamok állampolgáraival akarják megfizettetni.

A rendelet abból a sebből is vérzik egyébként, hogy a központi elosztás lényegében a felelősen gazdálkodó tagállamokat kötelezné arra, hogy gázzal segítse ki azokat a felelőtlen államokat, amelyek a reálpolitikai érdekérvényesítés helyett erényfitogtató módon nehéz helyzetbe kormányozták magukat. A leginkább elrettentő példa erre Németország, ahol az ellátásbiztonság veszélybe kerüléséhez és az energiakrízis kialakulásához hozzájárult az atomerőművek átideologizált bezárása, az átgondolatlan, már-már erőszakos zöldítés, valamint az Oroszország megbüntetésére irányuló intézkedések is.

Mindennek fényében pedig azon sem kell meglepődnünk, hogy Olaf Scholz német kancellár a Frankfurter Allgemeine Zeitung online hasábjain éppen azon véleményét osztotta meg néhány napja, hogy az uniót csak úgy lehet geopolitikai szereplővé tenni, ha az egyes tagállamok „egoista blokádjainak” véget vet az unió. Maga Scholz sorolja a példákat, hogy „például a bevándorlási politikában, az európai védelem kiépítésében, a technológiai szuverenitás és a demokráciák ellenállóképessége terén” zárnia kell az EU-nak a sorait.

Gondoljunk csak bele, hogy 2015-ös migrációs válság, vagy a mostani olajembargós szankciós tárgyalások során Magyarország nem érvényesíthette volna érdekeit, és a brüsszeli elit erőszakkal vitte volna véghez a szürreális elképzeléseit. A migrációs válság során éppen azt láthattuk, hogy a magyar vétó indított be egy olyan paradigmaváltást, amit azóta Európa-szerte egyre több ország kezdett el másolni. A csővezetéken keresztül érkező olaj embargó alól való mentesülése pedig szintén az egész közép-és kelet-európai térség érdekeit szolgálta, mégse merte egyetlen másik állam sem felvállalni a véleményét, csak miután a magyar kormány a végsőkig kitartott.

Szintén nem elhanyagolható az a tény, hogy az uniós az alapító atyák (Konrad Adenauer, Alcide De Gasperi és Robert Schuman) sehol nem tettek említést arról, hogy a gazdasági integráció elkerülhetetlenül magával kellene, hogy vonja a politikai unió, vagyis az Európai Egyesült Államok létrejöttét. Ami pedig így nem is lehet más, mint a globalista és ezáltal nemzetekhez már nem kötődő brüsszeli elit fantazmagóriája, aminek bekövetkezte esetén végérvényesen megszűnne az a hajtóerő, ami az európai projektet egyedülállóvá és versenyképessé tette az évszázadok során.