El nem évülő halálos ítélet

Salman Rushdie azzal vonta magára az iszlám világ haragját, hogy 1988-ban megírta a Sátáni versek című regényét, amelyben a kritikák szerint „tiszteletlenül ábrázolta Mohamed prófétát”, miután a könyv azon hagyományt veszi górcső alá, amely szerint Mohamed olyan versekkel egészítette ki a Koránt, amelyben három arab istennőt fogadott el, akiket korábban a pogány Mekkában még isteni lényként imádtak. Noha a legenda szerint Mohamed később visszavonta a verseket arra hivatkozva, hogy az ördög kísértette meg (innen ered a „sátáni versek” elnevezés), és Rushdie is hiába titulálja Gábriel arkangyalnak a vitatott verseket, a könyvet istenkáromlásra hivatkozva rögvest betiltották számos nagy létszámú muszlim közösséggel rendelkező országban (például Iránban, Indiában, Bangladesben, Szudánban, Indonéziában és Pakisztánban). A kánonnal természetesen szembement Rushdie regénye, ami ezen esetben is kellően rávilágított arra, hogy súlyos következményei vannak, ha valaki kritizálni meri „az isteni kinyilatkoztatást”. Irán korlátlan hatalmú vezetője, Ruholláh Homeini ajatollah 1989-ben kiáltványt intézett „minden igazhitű muszlim számára”, és kinyilvánította, hogy „aki ebben a kiadásban részt vett és tudta, mit tartalmaz a könyv, az mostantól halálra van ítélve”.

(Photo by KHAMENEI.IR / AFP)

Az ajatollah gyors ítéletszolgáltatásra szólította fel az igazhitű muszlimokat, hogy „többé senki ne merje megsérteni az iszlám szentségét”. Mindennek ösztönzésére egy teheráni „jótékonysági alapítvány” 3 millió dollárt ajánlott fel a gyilkosnak, sőt a vérdíj összege az 2016-ban megközelítette a 4 millió dollárt, miután közel 50 (!) iráni állami médium együttműködése eredményeként több százezer dollár gyűlt össze annak bizonyítására, hogy a „történelmi fatva 27. évfordulója ellenére is érvényes”.

Véres megtorlások

1989 után Rushdie az elkövetkező tizenhárom évet a brit titkosszolgálat védelme alatt töltötte, és több mint 56 védett házban fordult meg a rá kiszabott halálos ítéletet követő első hat hónap során. Azonban a könyv kiadásában, fordításában és terjesztésében részt vevő partnerei nem részesültek hasonló védelemben: a berkeley-i Kaliforniai Egyetem azon könyvesboltjait, ahol a regényt árulták, bombatámadás érte, a könyv japán fordítóját, Igarasi Hitosit Tokióban halálra késelték, olasz fordítóját Ettore Capriolot saját otthonában szúrták le. A sátáni versek norvég kiadóját, William Nygaardot háromszor meglőtték oslói otthona előtt. Egy libanoni muszlim, Musztafa Mahmúd Mazeh egy Rushdie-nak szánt bombával felrobbantotta magát egy londoni hotelben, amivel több emeletet is elpusztított, ám „mártírhalála” elismeréséért a muszlim vértanúk emlékét őrző világmozgalom (Islamic World Movement of Martyrs' Memoration) szentélyt épített neki a teheráni Behesht-e Zahra temetőben. Törökországban, Sivasban iszlamisták szintén felgyújtottak a Madimak hotelt, mert a könyv török fordítója, Aziz Nesin éppen ott szállt meg, akit noha a biztonsági erők kimentettek, ám 37 személy életét veszítette a terrorcselekmény következtében.

Photo by JOEL SAGET / AFP)

Rushdie végül az 1990-es évek végén előmerészkedett száműzetéséből, és az elkövetkező évek folyamán egyre több nyilvános előadást tartott, noha a fenyegetések nem szűntek meg vele szemben. Mindennek ellenére az író elleni merénylet megdöbbentette a közvéleményt, és sok szakértő azzal érvel, hogy a globális kontextust figyelembe véve az iráni rezsim a jelenlegi politikai, gazdasági és szociális krízisben profitálni sem tud a gyilkosságból. Az értelmezések szerint a Hadi Matar, vagyis a támadó „magányos farkas” volt, aki szimpatizált a síita iszlám szélsőségeivel és az iráni Forradalmi Gárdával (IRGC), amely fegyveres alakulatnak – az iráni alkotmány szerint – a legfőbb feladata az „iszlám forradalom exportálása szerte a világban”. Az más kérdés, hogy ennek a gyakorlati kivitelezése kudarcot vallott 1989 után, hiszen a síita irányzat még az iszlám követői között is kisebbségben van, néhány proxy-háborútól eltekintve (Bahreinben, Irakban, Libanonban, a palesztin területeken, Szíriában és Jemenben) nem is járt sikerrel a forradalom exportálása. Matar mindenesetre szimpatizált az IRGC céljaival, annak ellenére, hogy már az Egyesült Államokban született olyan szülők gyermekeként, akik az izraeli határhoz közel eső libanoni Yaroun településről származtak. Jelen esetben ismételten megmutatkozik, hogy nincs semmiféle garancia arra, hogy a kulturálisan idegen országokból származó bevándorlók azonosulni tudnak az őket befogadó ország kultúrájával és értékeivel. Noha az iszlamista ideológia is heterogén jelleget ölt, a legtöbb irányzatnak legfontosabb hajtóereje az erőszak legitimációja, ezen felfogás pedig semmilyen módon nem egyeztethető össze a nyugati társadalmak által hirdetett alapvető szabadságjogokkal.

Egyébként az iráni külügyminisztérium, és a rezsim által támogatott Hezbollah terrorszervezet is tagadta részvételét a terrortámadásban, de az író elleni támadás jogosságát azért hangoztatták.

Összeférhetetlen értékek

Szembetűnő, hogy a muszlimok épp azzal élnek vissza, hogy Nyugaton olyan szabadságjogokat élvezhetnek, amelyeket sok esetben a saját származási országukban nem. Erre hivatkozva követelnek toleranciát, a hitük tiszteletben tartását, valamint Mohamed és a Korán megszentségteleníthetetlenségét, miközben a legapróbb kritikára is legtöbbször intoleráns módon, erőszakkal válaszolnak. A Nyugat pedig nem tud szabadulni ebből az ördögi körből, hiába hirdeti, hogy „a vélemény- és szólásszabadság” a sarokköve a nyugati civilizációnak, és ennek védelmében nem hajlandó kompromisszumot kötni. A progresszívok által újonnan divatossá tett „iszlamofóbia” billoga bárkire kíméletlenül lecsap, aki meg meri kérdőjelezni, hogy az iszlám a „béke vallása” lenne, vagy tényekkel alátámasztva állítja, hogy a nyugati párhuzamos társadalmakban burjánzik az iszlamizmus.

(Photo by Munir uz zaman / AFP)

Ezen a ponton fontos kihangsúlyozni, hogy az iszlamizmus egy modern politikai ideológia, ami az iszlám vallását használja fel érveléséhez és céljai eléréséhez. Jany János, a keleti jogrendszerek nemzetközileg is elismert kutatója Az iszlamizmus: eszmetörténet és geopolitika című könyvében lényegre törően fogalmazza meg ezt a sokszor félremagyarázott/félreértett terminológiai kérdést: „nem minden muszlim iszlamista, ugyanakkor minden iszlamista egyben muszlim is”.

Sokszor az is vita tárgyát képezi, hogy nem kellene minden muszlimot elítélni néhány százaléknyi erőszakos iszlamista miatt, de ilyen esetekben gyakran megmutatkozik, hogy a mérsékeltnek titulált nyugati muszlimok előbbre valónak tartják vallási doktrínáik kritika nélkül való elfogadását, mint a szólásszabadságot. Jó példa erre, hogy egy, a Nouvel Observatuer által készített felmérés szerint a francia muszlimok 9 százaléka támogatta Homeinei ajatollah Rushdie-ra kiszabott halálos ítéletét, 47 százalékuk betiltotta volna a könyvet, mindössze 25 százalékuk hagyta volna megjelenni a könyvet, míg 19 százaléknak „nem volt véleménye az ügyben”.

Egy ilyen kardinális kérdésben okkal feltételezhetjük, hogy ennek hátterében az áll, hogy valójában a megkérdezett muszlimok támogatták a fatvát, csak egy felmérésben ezt nem akarták nyíltan bevallani. Természetesen ezek az adatok még mindig alacsonyabbak, mint a muszlim többségű országokban, ám komoly problémákat sugall, hogy a szabad nyugati országban szocializálódott és elviekben integrálódott muszlimoknak mindössze negyede tud azonosulni a szólásszabadság alapértékével.

Összegzés

2022. augusztus 12-én okkal mondhatjuk azt, hogy az iszlamista cenzúra kése lecsapott, mivel a Rushdie elleni merénylet nem pusztán a személye ellen, hanem mindaz ellen is szól, amit az író (és elviekben a nyugati világ) képvisel. A legfrissebb hírek szerint az író lekerült a lélegeztetőgépről, és már beszélni is képes, ám az őt ért szúrások következtében valószínűleg az egyik szemét el fogja veszíteni. Orvosai szerint mindennek ellenére Rushdie-nak jó esélyei vannak a felépülésre, ezért csak remélni tudjuk, hogy szabad és kritikus gondolkodásával még sokáig fogja védelmezni a szabadságot.

Miután más civilizációk számára nem feltétlenül princípium ez az érték – ami a lokális szokások, hagyományok és egyéb körülmények következtében alakult ki így –, ezért a Nyugatnak is ideje lenne felismernie, hogy a világ különböző pontjairól érkező bevándorlók hozzák magukkal a saját világnézetüket, értékeiket és bizony problémáikat és gyűlöletüket is. Ebből adódóan pedig egy olyan gyökeres paradigmaváltásra lenne szükség, ami minden bevándorlótól megköveteli a nyugati értékek tiszteletben tartását és elsajátítását. Salman Rushdie, Bassam Tibi, Ayaan Hirsi Ali, és még hosszan lehetne sorolni azokat a muszlim kultúrkörből a nyugati világba vándorló értelmiségieket, akik a legtöbb európainál is ádázabb védelmezőivé váltak a szabadságnak. Miután az iszlám és a szabadság egymással összeegyeztethetetlen fogalmak, ezért nem meglepő módon ezek a személyek az évek alatt vagy ateistává váltak, vagy „hitehagyott muszlimnak” titulálta őket az iszlám világa, és háttérbe szorították őket.

Amíg a nyugati társadalmak nem követelik meg az ide érkezőktől a beilleszkedést, valamint a politikai korrektség szellemében a bevándorlás túlnyomóan negatív következményeiről szóló érdemi vitát is elfojtják, addig nap mint nap tapasztalni fogjuk, hogy a betelepült idegen kultúrájú tömegek sárba tiporják a szólásszabadság, a nők emancipációja vagy az alapvető emberi jogok kérdését, mindezt egyre növekvő erőszak mellett. Reméljük még nincs túl késő, és a folyamat visszafordítható, vagy legalább jobban kezelhető lesz a jövőben.