Előfordul, hogy már egyes szavak is ingerültséget vagy ellenérzést váltanak ki az emberből. Akad, akire a csámcsog, vagy a testi, biológiai működéssel kapcsolatos szavak, érzékenyebb és kifinomultabb kútfőknél a „fikáz”, nálam a nyitottság és az elfogadás.
Ha ezt a két szót meghallom, tudom, hogy valami végtelenül merev és dogmatikus dolog jön az életembe, amit erőszakkal és könyörtelenül a képembe tolnak, illetve a fejem bele akarják tolni, mint kutyáét a tálba, és a torkomon akarják letuszkolni, mint gyereknek a kanalas orvosságot.

Hogy miért és honnan is jutott eszembe? A Budapest Pride hirdetését tolja elém folyton a Facebook, és unalmamban beleolvasgattam pár cikkbe, kommentbe, és végigböngésztem pár fotógalériát. És megdöbbentő számomra az az agresszivitás, ahogy ezek az emberek – ők maguk mondják így: „LMBTQ emberek” – megnyilvánulnak, ahogy képviselik az érdekeiket, ahogy azonnal lecsapnak mindennemű ellenvéleményre, a legkisebb ellenkezésre, kételkedésre, mindenre, ami nem bólogat, tapsol és lelkendezik. Az elfogadás kultúrájában csakis tapsikolni lehet.

„Drágám, légy önmagad!” Hirdeti az egyik vonuló által tartott transzparens, én meg nem tudom, lehetek-e az ő univerzumukban, mert én falra mászok ettől az egésztől, én ilyen vagyok, így érzek, ez vagyok én, de ezt meg szemmel láthatóan nem szabad.
Az alant olvasható gondolatmenet – ezt muszáj kiemelnem – nem ezeknek az embereknek a nemi identitásáról kíván értekezni, csupán pár gondolat lenyomata lenne, melyek az eszembe ötlenek.

Némi túlzással élve – nem is tudom, mit csodálkozunk? Miért is várunk mást? Nagyon egyszerű embernek kell ahhoz lenni, hogy valaki ne vegye észre – sokan vannak, és ők is szavaznak – hogy a világ mindig az egyensúly felé törekszik. Ami az egyik oldalon túlteng, az a másik oldalon bíz’ nehezéket kíván. A biológia, az evolúció is úgy rendezi a létezést, hogy amelyik fajnak gyenge a támadófegyverzete, az erős páncéllal, vastag pajzsokkal védekezik.

Toljuk csak el egy pillanatra a jelszavak, képmutatás meg az ostobaság paravánját, s pislantsunk rá a valóságra: Kik éneklik – igen gyakran – a cukormázas, nyáltól csöpögő szerelmes dalokat? Tetovált, fukszos, agresszív és érzelemmentes suttyók. Kik dalolásznak (igen gyakran) rombolásról, halálról és pusztításról? Túlérzékeny, tornából felmentett satnya intellektuelek.
Kik járnak folyton katonai cuccokban, gyűjtenek fegyvert meg lövöldöznek? (Igen gyakran) azok, kik saját „fegyverükkel” lőni képtelenek, akik drága autócsodák mellé állva fényképeztetik, és hirdetik magukat. De ugyanígy, általában azok posztolgatnak folyton meztelen bombanőket, akiknek e téren hiányérzetük van. Aki számára a női jelenlét természetes az életben, az nem tekinti mindezt csodának, és olyannak, mintha megmászta volna a Himaláját.
Mely eszmék (illetve képviselőik) locsognak szabadságról, elfogadásról, nyitottságról, egyenlőségről, szép új világról? Melyeknek megvalósulása a legtöbb korlátozást vonja maga után.

A mérleg másik nyelvébe mindig tenni kell valamit. Akármiről is lett légyen szó.
Jelen korunk nem attól tragikus, mert sokan megszegik az Isteni és emberi törvényeket, hanem mert nincs kimondva, hogy mi a jó és mi a rossz. A kettő nincs különválasztva. Összemosódik. A melegek ellen szavazó Jörg Haider meleg volt, de legalább tudta, hogy amit tesz, nem helyes. Ezért is csinálta sutyiban. És nekem itt ne szónokoljon senki. Az álszentség kérem, igenis érték!

A Piszkostizenkettő rovatban megjelent véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a 888.hu szerkesztőségének álláspontját.