Egoista blokád vagy katasztrófa-elhárítás?

Jóhiszeműleg viszonyulva a problémához feltételezhetjük azt, hogy a brüsszeli elit szűklátókörűsége miatt képtelen erre a felismerésre, ám ha kritikusabbak vagyunk, akkor azt is okkal állíthatjuk, hogy a nemzetek feletti szervezet bürokratái a jelenlegi háborús válságban lényegében lehetőséget látnak az unió további föderalizációja felé. Az Európa jövőjéről rendezett nagyszabású konferencia-sorozat (Conference on the Future of Europe) egyértelművé tette, hogy a brüsszeli elit teljes mértékben csak eszköznek tekinti a kezdeményezést föderalista ambíciói alátámasztására. Azóta többek között Guy Verhofstadt, a konferencia lebonyolításának társelnöke, Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, de még Olaf Scholz német kancellár is amellett érvelt, hogy az uniót csak úgy lehet geopolitikai szereplővé tenni, ha az egyes tagállamok „egoista blokádjainak” véget vet az unió. A vétó-vita kapcsán G. Fodor Gábor rendkívül találóan jegyezte meg, hogy „a vétó nem a kekeckedés eszköze, hanem az együttes álláspont megtalálásának a módja”, ám úgy tűnik, hogy az egyes tagállami érdekek (vagy sok esetben létkérdések) már színlelt módon sem érdeklik Brüsszelt.

(Photo by Alexey Vitvitsky / Sputnik / Sputnik via AFP)

Tételezzük fel, hogy az orosz–ukrán háború kitörése után elég lett volna minősített többséggel dönteni a szankciókról, és a brüsszeli elit felsőbbrendűségébe és tévedhetetlenségébe vetett hite közben képes lett volna kikényszeríteni a tagállamoktól a gyors és hatékony döntést. Pillanatokon belül bevezetésre került volna az olaj- és gázembargó Oroszország ellen, ami finoman szólva sem az európai országok érdekeit képviselte volna, hiszen láthatjuk, hogy a részleges olajembargó és a gázembargó ötletének a puszta lebegtetése is milyen károkat okozott Európának. Arról nem is beszélve, hogy miután Oroszország „technikai akadályokra” hivatkozva – ám valójában politikai nyomásgyakorlás céljával – kevesebb gázt küld az Északi Áramlat-1 vezetéken, hirtelen a korábban leghangosabban gázembargót követelő országok kezdték el felemlegetni Oroszország „szerződéses kötelezettségeit”. Tehát úgy tűnik, hogy az unió szokásos erényfitogtatása közben a saját vesztébe rohant volna, ám Magyarország „egoista blokádja” megakadályozta ezt a katasztrófát.

(Photo by John MACDOUGALL / AFP)

Ennek mentén az is megállapítható, hogy a tagállami vétó eltörlésének igényét valójában nem az unió geopolitikai súlyának növelése motiválja, hanem az a birodalmi ambíció, amelyet az uniós bürokraták régóta dédelgetnek. Pedig Európa gazdag történelme éppenséggel arra szolgáltat példákat bőséggel, hogy a többnemzetiségű, különböző etnikai, vallási és felekezeti közösségből mesterségesen létrehozott birodalmak hosszútávon működésképtelenek.

Önsorsrontó szankciópolitika

Az is gyakran hangoztatott érv a tagállamok szuverenitásának leértékelése, és hosszú távon való megszüntetése mellett, hogy az unió „csak így tudja felvenni a versenyt” a szintén birodalmi logikát követő Egyesült Államokkal és Kínával. Azonban a két szuperhatalom birodalmi önmeghatározása egyrészt történelmi okokra vezethető vissza, másrészt pedig követendő példának sem tekinthetők, de ennek boncolgatása most messzire vezetne. Ami viszont jelen esetben érdekesebb, az az, hogy az európai politikai osztály miért követi „alvajáró, hipnotizált állapotban” (Molnár Tamás) az amerikai modellt, és hajlandó önsorsrontó szankciópolitikát folytatni az amerikai geopolitikai érdekek védelméért?

(Photo by MANDEL NGAN and Anthony WALLACE / AFP)

Egyrészről adott az európai kontinens kiszolgáltatottsága, hiszen lényegében továbbra is az Egyesült Államok látja el Európa védelmét, ez pedig alárendeltséggel jár együtt. Ezen a helyzeten az uniós tagállamok – mostanában beindult – haderőfejlesztései képesek lehetnek változtatni a jövőben, ám ez önmagában még nem jelent automatikusan kivívott stratégiai autonómiát az európai országok számára, hiszen annak megteremtéséhez jelentős politikai akaratra is szükség lesz.

A brüsszeli elitet (és sajnálatos módon sok tagállami vezetőt) jellemző erényfitogtató politizálás helyett pragmatikusabb alapokon nyugvó, és valóban az európai nemzetek érdekeit szem előtt tartó szemléletre lenne szüksége a kontinensnek, hogy saját érdekeit képviselni és érvényesíteni tudja. Addig nehezen beszélhetünk komolyan az „unió geopolitikai súlyáról”, amíg az európai vezetők – teljesen álszent módon – morális okokra hivatkozva képesek lemondani az orosz olajról és gázról, aminek pótlására „demokratikusabb” iraki és szaúdi olajat, valamint az azeri, török, és katari gázt importálnak.

(Photo by Handout / Azerbaijani presidency / AFP)

Geopolitikai alapvetések

Európának földrajzi helyzetéből adódóan szüksége van az alapállásban olcsó orosz energiahordozókra, amely függőségnek csökkentésére lehetne ésszerű módot találni, ám az komolyan vehetetlen törekvés, hogy a moralitás szellemével átitatva drágábban és jóval messzebbről kelljen kőolajat és földgázt beszerezni a kontinensnek. Mindezt úgy, hogy az alternatív importot biztosító országok szintén rendszeresen emberjogi atrocitásokat követnek el a saját vallási, etnikai, vagy akár politikai kisebbségeik ellen. Az unió morális nagyhatalmi viselkedése következtében elviekben csak a demokratikusnak ítélt országokkal lehetne kereskedni, ami viszont nem fedezné a kontinens energiaigényeit és katasztrófába torkollna. A geopolitika végső soron mindig felülírja az ideológiavezérelt gondolkodást, éppen ezért tárgyalnak az uniós bürokraták bármiféle morális fenntartás nélkül „az emberi jogokat két lábbal tipró” rezsimekkel az alternatív olaj- és gázbeszerzésekről.

Az európai gázellátás biztosítására azonban nem meglepő módon az Egyesül Államok is bejelentkezett, ami által a jövőben a kieső orosz gáz pótlására Európának lehetősége lesz sokkal drágább, és elképesztő mértékben természetszennyező, óriási tankerhajókon szállított cseppfolyósított földgázt (LNG) importálni az USA-tól. Ez a döntés szintén nem arról árulkodik, hogy az EU stratégiai autonómiája erősödne és a szervezet képes lenne a saját érdekeit képviselni, miután az Európában való tároláshoz és szállításhoz szükséges technológiai átállás szintén tőkeigényes fejlesztéseket igényel, ami mögött deklaráltan amerikai érdekek sejlenek fel.

Összességében a fentiekben felsorolt okok miatt nehéz komolyan venni azt az állítást, hogy az EU geopolitikai aktorrá válását a renitenskedő tagállamok akadályozzák meg, és nem a Washingtonnak kényszeresen megfelelni akaró ideológiavezérelt külpolitikai gondolkodás.