Ha Robert Schuman, Jean Monnet, Konrad Adenauer, vagy bárki azok közül, akiket az európai integráció alapítóatyáinak szoktak nevezni, átfutnák a kontinens aktuális vezető híreit, minden bizonnyal elborzadnának. Az általuk kitűzött céloktól ugyanis nagyon messze kerültünk, sőt, jelenleg éppen azokkal ellentétes folyamatok zajlanak, mert az Európai Unió jelenlegi brüsszeli elitje hibás, és az alapítóatyák szellemiségével ellentétes döntéseket hozott.

Mit akartak Schumanék? Békét az európai nemzetek között és békét az európai társadalmakon belül, mert az európai embereknek elege volt a háború okozta szenvedésből és nélkülözésből. Az európai integráció elindítói pontosan tudták, hogy sokan próbálkoztak már a kontinens egy egységbe szervezésével, és a korábbi példákból világosan látták azt is, hogy ez nem valósulhat meg úgy, hogy egy nagyhatalom leigázza a többieket és lenyomja a torkukon az akaratát.

Az alapítóatyák ezért olyan szakpolitikai együttműködésekben gondolkodtak, amelyekből minden félnek haszna származik, így a résztvevők közötti fegyveres konfliktus észszerűtlenné válik. A szén- és acéltermelés együttes ellenőrzés alá vonása, amely 1951-ben öltött szervezeti formát, elmélyítette az addig hiányzó bizalmat és segítette a gazdasági fejlődést, ami pedig növelte a társadalmak jólétét. Az együttműködést azért éppen a szén- és acéltermeléssel kezdték, mert nem akarták, hogy az addig egymással konfliktusban álló felek kezébe ismét több és több fegyver kerüljön. Ők még képesek voltak felismerni azt az evidenciát, hogy ha a szembenálló szereplők közé fegyvereket öntünk, akkor azokkal lőni fognak.

Napjainkra sajnos Brüsszel sok tekintetben más irányba fordult. Olyan időben, amikor Európa határain belül ismét háború dúl, az unió egyes döntéshozói éppen arról feledkeznek meg, hogy a Közösség célja a kontinens békéjének megteremtése és fenntartása. Elhibázott lépéseik éppen az ellenkező irányba tartanak, akkor is, ha a háború nem a közösségen belül, hanem annak tőszomszédságában zajlik. Sorra hozzák az olyan döntéseket, amelyek a háború eszkalációját kockáztatják, de olykor még a háborúba való belesodródást is.

Az európai nemzetállamok életképes kooperációját megálmodó és annak alapjait lerakó politikusok érzékelték, hogy Európa korábbi vezető szerepe a második világháború után kialakuló bipoláris világrendben már végképp a múlté volt. Éppen ezért azt is el akarták érni, hogy erőiket egyesítve talán ismét labdába rúghassanak legalább ilyen téren. Az Európai Unió sajnos azóta sem vált elsőszámú világgazdasági tényezővé, de a jelenlegi „erőfeszítések” ilyen szempontból is csak a szégyen kategóriájába sorolhatók. A háború elején az európai vezetők minden nap arról beszéltek (leszámítva a józan hangokat, amelyek elsősorban Magyarország irányából hangzottak fel), hogy az energetikai szektorban elég erejük lenne ahhoz, hogy térdre kényszerítsék azt a hatalmat, amelytől az energiahordozók jelentős részét beszerzik. Nem volt és azóta sem lett. Az unió a még meglévő gazdasági potenciáját is kisbaltával verte apró darabokra. Ez pedig az európai embereknek fog igazán fájni.

Zila János, az Alapjogokért Központ elemzője

Az elhibázott szankciós politikával a közös jólétet teszik tönkre, tetézve a háborús gazdasági válság következményeit. A nélkülözés pedig – sőt már annak az előszele is – destabilizálja a tagállamok egy részében a kormányokat. Már most látszanak az elégedetlenség jelei, pl. Prágában rég nem látott méretű tüntetés zajlott szeptember 3-án, Pozsonyban pedig nemrég szétesett a kormánykoalíció, noha nagy biztonsággal kijelenthető, hogy messze vagyunk még a legnagyobb nehézségektől. Az instabil vezetés a tagállamokban kiszámíthatatlanná teszi az egész uniós együttműködést, tovább rontja annak gördülékenységét és növeli a konfliktusokat uniós szinten is.

Konfliktuskezelésben szintén nem tűnik erősnek a jelenlegi gárda. Egy egyébként is feszültségekkel teli időszakban vetik fel teljesen komolyan a minősített többségi döntéshozatal kiszélesítését, vagyis a döntéseket és azok következményeit olyan tagországokra is rá akarják kényszeríteni, amelyek az éppen az ellenkező kimenetelben voltak érdekeltek. Ez csak szíthatja a viszályt a közösség országai és társadalmai között. Mit gondolna erről az a Robert Schuman, aki egész integrációval kapcsolatos gondolkodását arra alapozta, hogy nem szabad még jobban megalázni a háborús vesztes Németországot, hanem nagyvonalú, közös érdekeket előtérbe helyező ajánlatot kell tenni számára? Sok jót biztosan nem.

A kontinens békéjét garantálni hívatott közösség tehát ma éppen a béke ellen dolgozik, így megálmodói ma biztosan nem lehetnének büszkék rá.