Párhuzamos társadalmak

A legutóbbi hivatalos 2011-es cenzus szerint a 330 ezres lakosságszámú Leicester városának 28 százaléka, vagyis közel 100 ezer ember indiai származású, akik bizonyos – főképp a városközponthoz közeli – kerületekben a lakosság 50–80 százalékát teszik ki. A pakisztániak aránya igencsak alacsony a városban, mindössze 2 százalék, vagyis körülbelül 7000 fő, ám ha a muszlimok arányát nézzük, akkor máris 30 ezres tömegről beszélhetünk.

Birminghamben viszont fordított a helyzet: a pakisztániak a lakosság 13 százalékát teszik ki (körülbelül 140 ezer embert), míg az indiaiak aránya 6 százalék (körülbelül 64 ezer ember). Ha hozzászámoljuk a vallási hovatartozást is – vagyis az összes muszlimot nézzük a városban, akik hagyományosan ellenségesek a főképp hindu vallású indiaiakkal szemben –, akkor az 1,1 milliós lakosságú Birminghamnek közel 30 százaléka, több mint 300 ezer ember az iszlám prófétájának követője.

Természetesen ezek a statisztikák csak irányadó jellegűek, azt mindkét kisebbség lélekszámának esetében érdemes figyelembe venni, hogy a tíz éve frissített kormányzati adatok nem képesek nyilvántartani az elmúlt időszak demográfiai változásait, és sok esetben illegális letelepedéseit, aminek nyomán ennél valószínűleg jóval magasabb az indiaiak és pakisztániak aránya szinte az összes brit nagyvárosban.

Érthető módon – főképp történelmi és vallási okokból – a két ország állampolgárainak kapcsolata Dél-Ázsiában, vagyis a kibocsátó országokban is igencsak konfliktusos, ezért önmagában semmi meglepő nincs abban, hogy ezen vélt vagy valós sérelmeket Európában történő letelepedésük esetén sem tudják félretenni, legfőképp kulturális szocializációjukból adódóan.

Új nyugat-európai mindennapok

Az elmúlt évek alatt egyre egyértelműbbé vált, hogy azon nyugat-európai országok, amelyek a multikulturalizmus – és az olcsó munkaerő iránti profitéhség – szellemében a tömeges bevándorlást propagálják, a lokális konfliktusokat is importálják Európába. A probléma annak ellenére vált egyre láthatóbbá, hogy a fősodratú, globalista médiumok és a nyugat-európai kormányok évtizedeken át tartó valóságtagadása következtében nem lehetett nyíltan beszélni a tömeges bevándorlás túlnyomórészt negatív következményeiről.

Mostanra az európai mindennapok részévé vált és ezáltal egyre nehezebb elmenni amellett szó nélkül, hogy az arab gyökerű bevándorlók egyre erőszakosabbak a zsidókkal szemben, a törökök és kurdok Bécsben és Berlinben csapnak össze rendszeresen, míg Svédországban klánalapú bandaháborúk folynak a nyílt utcákon.

A jelenlegi leicesteri és birminghami összecsapások során többek között tömegverekedésekre, vallási szimbólumok és helyszínek meggyalázására, vandalizmusra és késes támadásokra is sor került. A muszlimok iszlamofóbiával és szélsőjobboldali hindu nacionalizmussal vádolják az indiaiakat, akik szerint viszont szélsőséges iszlamistákkal kerültek szembe.

Tovább nehezíti az ilyen jellegű erőszakos belharcok kezelését, hogy a progresszív korszellemnek és ennek következményeképp a multikulturális társadalom eszményképének megfelelni akaró kormányzatok képtelenek beavatkozni a konfliktusba. Ennek oka, hogy bármely oldalon foglalnak állást, akkor a szembenálló fél hamar rájuk süti az – adott szituációnak megfelelően – a „rasszista”, „iszlamofób”, vagy „idegengyűlölő” jelzőt, ezért a hatóságok is a legtöbb esetben csak bénult megfigyelőként asszisztálnak az eseményekhez.

A multikulturalizmus csak feszültséget szül

Leicester városának polgármestere, Sir Peter Soulsby a BBC-nek adott interjújában úgy nyilatkozott, hogy „egyes jelentések szerint más városokból is érkeztek fiatal férfiak a városba, azzal a céllal, hogy zavargásokat okozzanak”.

Sokatmondó, hogy a Leicestershire megyei rendőrhivatal munkája leginkább annyiban merült ki az elmúlt hetek folyamán, hogy miközben állítólag „urai a helyzetnek”, leginkább csak „nyugalomra intették” a szembenálló feleket. Úgy tűnik azonban, hogy az erőszakszervezet képtelen megállítani az egyre terjedő zavargásokat, amelyen tovább ront, hogy mind a pakisztániak, mind az indiaiak úgy vélekednek, hogy „nem bízhatnak a rendőrségben, maguknak kell megvédeniük a saját közösségeiket”.

Kölcsönösen mindkét fél a másikat vádolja az erőszak elharapódzásáért, ami már odáig fajult, hogy a pakisztáni és az indiai kormány is felszólította a brit hatóságokat, hogy azonnal avatkozzanak közbe bele a konfliktusba. Ám ez a fentiekben ismert okok miatt szinte lehetetlen.

Összességében ismét megmutatkozik, hogy Európa a migráció következményeitől szenved, és bizonyos nyugat-európai országokban a mindennapok részévé vált, hogy egy adott, behatárolható földrajzi területről származó népcsoport már a fogadó országban került konfliktusba egy olyan másik népcsoporttal, amelyhez a kibocsátó országban is ellenségesen viszonyult.