Szankciópolitika Venezuela ellen, avagy a 22-es csapdája
Biró András, a XXI. Század Intézet kutatója
2022.08.05. 13:00
Kubához hasonlóan Venezuela is ékes bizonyítéka annak, hogy a szankciópolitika képtelen a renitens államok viselkedésének megváltoztatására, miután ezen intézkedések képtelenek fellázítani a lakosságot az elnyomó rezsim ellen, és valójában csak az átlagemberek frusztrációját növeli a nyugati hatalmakkal szemben. Jó példa erre, hogy a katasztrofális venezuelai gazdaságpolitika, és a 2018-ban 1,7 millió százalékot (!) meghaladó hiperinfláció ellenére a venezuelaiak 70 százaléka az amerikai szankciókban látta eleve szegényes életkörülményeik romlásának további okát. A szankciópolitika működésképtelenségére az is rávilágít, hogy az Egyesült Államok a saját maga által foganatosított olajembargón volt kénytelen enyhíteni, miután az oroszellenes szankciók miatt megugró olajárak az USA elitjére is nyomást gyakoroltak.
888.hu
Saját farkába harapó embargó-politika
A kubai rezsimhez hasonlóan, a venezuelai elit ellen bevezetett amerikai szankciók sem érték el a kívánt hatást, vagyis a rezsimváltást. Az ország elleni kezdeti szankciók igazolásául a drogellenes és terrorizmusellenes együttműködésben való hiány szolgált, amelyet az Obama-adminisztráció venezuelai személyek elleni egyéni szankciókkal egészített ki emberi jogsértésekre, korrupciós és antidemokratikus intézkedésekre hivatkozva, majd a Trump- és Biden-adminisztrációk tovább bővítették a szankciók sorát, főképp a Maduro-rezsim növekvő autoriter hatalomgyakorlására válaszul. Az is beszédes, hogy 2006 és 2015 között mindössze négy komolyabb szankciós csomagot vezetett be az Egyesült Államok a latin-amerikai ország ellen, míg 2015 óta további tizenegy nagyobb szankciós csomag lépett érvénybe.
(Photo by Federico PARRA / AFP)
A teljes embargó immáron érinti a venezuelai olaj- és aranyikitermelő vállalatokat, a nemzeti bankot, a kormány összes miniszterét, valamint Nicolás Madurót is személyesen, akinek a családja és belső köre is szankcionálva lett. Maduro 2019. januárjában kezdte meg – egy megkérdőjelezhető törvényességű választás eredményeként – a második hatéves államfői mandátumát Venezuela elnökeként, amire válaszul az Egyesült Államok mellett több dél-amerikai és európai ország az ellenzéki többségű törvényhozás elnökét, Juan Guaidó Márquezt ismerte el az ország megbízott elnökeként.
Mindezen akciók ellenére a Maduro-rezsim hatalma nem ingott meg, a latin-amerikai ország Irán és Oroszország segítségével továbbra is képes volt eladni olaját a kínai olajfinomítóknak, amiből az ország továbbra is jelentős bevételekre tett szert.
Napjainkban pedig azt láthatjuk, hogy Venezuela nem csak az orosz–ukrán konfliktusból fakadó magas olajárakból profitál, de a konfliktus egyben újra definiálja az ország geopolitikai status quo-ját is.
Ennek legfőbb oka, hogy emelkedő amerikai olajárak nyomást gyakorolnak USA elitjére, ami egyre sürgetőbbé teszi, hogy az ország alternatív forrásokat találjon az orosz olaj helyettesítésére. Éppen ezért nem meglepő, hogy március elején az amerikai kormány magas rangú tisztviselői Venezuelába utaztak, hogy Nicolás Maduróval tárgyaljanak a latin-amerikai országot érintő olajembargó enyhítésének lehetőségéről.
(Photo by Federico PARRA / AFP)
Ezen tárgyalások következménye például, hogy a Venezuelában egyedüliként működő jelentős amerikai olajvállalat, a Chevron sikeresen kilobbizta az amerikai pénzügyminisztériumnál, hogy a 2022. június elsején lejáró kitermelési licenszét novemberig meghosszabbítsák. Ez pedig lényegében az amerikai szankciós-stratégia működésképtelenségének beismerésével ér fel, hiszen a Venezuelára kivetett embargónak kénytelen kiskaput engedni az ország vezetése, miután az oroszokra kivetett szankciók hiányt idéztek elő az amerikai piacokon, s ezért a venezuelai olajra égető szükség lett.
A szankciók a lakosságot sanyargatják
Kétségtelen, hogy Venezuela gazdasági hanyatlásában bizonyos mértékig szerepet játszanak az amerikai szankciók, azonban ennek árát – a legtöbb szankcionált országhoz hasonlóan – az átlagembereknek kell megfizetnie, akik így például humanitárius segélycsomagokhoz sem tudnak hozzájutni.
A CEPR Gazdaságpolitikai Kutatóközpont 2019-es felmérése szerint csak 2017 és 2018 között 40 ezer ember halt meg a szankciók következményeként.
A Kutatóközpont arra is rávilágított, hogy ezek a szankciók kimerítik a genfi és hágai nemzetközi egyezményben meghatározott „civil lakosság elleni kollektív büntetés” definícióját, annak ellenére, hogy az Egyesült Államok mindkét egyezményt aláírta.
(Photo by Yuri CORTEZ / AFP)
A Maduro-rezsimet leginkább csak nyugati világ országaitól sikerült elszigetelni, de többek között Oroszország, Kuba, és Kína támogatásának hála a rezsim ellenállóvá és alkalmazkodóképessé vált. Mindezt úgy, hogy az országban 2018-ban az 1,7 millió százalékot (!) is meghaladó hiperinfláció tombolt, aminek mértéke 2021-ban „mindössze” 686 százalékot tett ki. Az amerikai szankciók tehát az eleve kiszolgáltatott és munkanélkülivé vált lakosság nyomorát fokozzák, éppen ezért nem meglepő, hogy a venezuelaiak közel 70 százaléka szerint az amerikai szankciók is hozzájárultak az életszínvonaluk csökkenéséhez.
Mindebből kirajzolódik, hogy a szankciók történelmi perspektívából vizsgálva is képtelenek arra, hogy együttműködő viselkedésre kényszerítsenek egy renitens államot, sőt a legtöbb esetben ezen intézkedések csak a represszív rezsim legitimitását növelik, miután az Egyesült Államokban az országukat nyomorba taszító imperialista hatalmat látják, és hibáztatják a sokszor valóban nyomorúságos helyzetükért.
888.hu
OLVASTAD MÁR?
MÉG TÖBBET SZERETNÉK
