Az igazságtalanság borzasztóan dühítő. Igazságtalan, amikor egy sportoló felteszi az életét arra, amit igazán szeretet, emberfeletti munkát végez azért, hogy a legjobb legyen, lemond szinte mindenről, ami emberré teszi, csak a siker és a győzelem van a szeme előtt. El is éri azt, azonban az utolsó utáni pillanatban valaki elveszi, teljesen igazságtalanul.

Liu Shaolin Sándorral ez történt Pekingben a gyorskorcsolyázók 1000 méteres versenyének döntőjében.

Sanyi harcolt, küzdött, akart és győzött. Aztán jött a gonosz, az igazságtalan, az álomromboló egy angol versenybíró képében.

Őszinte leszek, nem vagyok a gyorskorcsolya szakértője, ennek ellenére láttam, hogy mi történt. Két sportoló versenyzett, hasonló vehemenciával és az egyikőjük győzött. Ez Sanyi volt. Majd percekig tartó videó elemzés után elvették tőle az aranyat, mondván szabálytalan volt és ki is zárták a futamból. Az olimpiai bajnok pedig az a kínai versenyző lett, aki a cél előtt még éppen mindkettő kezével le akarta rántani Sanyit. Úgy a sportszerűség jegyében.

Annyira igazságtalan ez az egész, hogy legszívesebben ordítanék. Nemcsak, mint a magyar sport szerelemese, hanem egy az igazságtalanság ellen küzdő ember. Ugyanis az a helyzet, hogy ezt az aranyat elvették Sanyitól, elvették Magyarországtól.

Külön szívszorító, hogy volt szerencsém korábban Liu Shaolin Sándorral beszélgetni, interjút készíteni vele és egy rendkívül szerethető, szórakoztató és tényleg győzni akaró embert ismertem meg. Sanyi és a testvére erre tette fel az életét. Miközben gyerekként a barátaik játszadoztak ők a korcsolyapályán nyomták a köröket, miközben kamaszként a barátaik buliztak, ők edzőtáborban voltak és száz százalékig fegyelmezett életet éltek és élnek a mai napig.

Ebben a teljesítményben felfoghatatlan mennyiségű munka van. Ezt tette most zárójelbe az igazságtalanság.

Ugyanakkor tudom, hogy Sanyi egy igazi bajnok. Egy igazi bajnok pedig mindig is az marad.