Karácsonyi fények, gyertyagyújtás, kismanók, krampuszok, piros orrú rénszarvasok, kiscipők az ablakban és valakinél már a karácsonyfa is áll november vége óta: Középsúlyosan giccses, mézeskalács illatú, de (remélhetőleg leginkább) varázslatos időszak az adventi várakozás és a karácsony ünnepe. Minden család máshogyan ünnepel, rituáléink, szokásaink a vallástól függetlenül is összetartanak minket, megtöltik valódi tartalommal ezt az időszakot. Sok szülőben felmerül ilyenkor a kérdés: El kell mondani valamikor a gyereknek, hogy nem a Mikulás aztán a Jézuska vagy az angyalok hozzák az ajándékot? Egyáltalán: hazugság, ha azt meséljük, hogy ez a csoda létezik és csalódást okozunk majd nekik, amikor rájönnek az igazságra?

Minden családnak, minden szülőnek azt az utat kell választania, ami számukra a legjobb, ami a leginkább illeszkedik a hiedelemvilágukba, kultúrájukba és amihez a leginkább tudnak alkalmazkodni. Nincs egy egyetemes igazság, módszer, amiről azt mondhatjuk, hogy ez a helyes út. Amit viszont biztosan érdemes figyelembe venni – más helyzetekkel kapcsolatban is – az az, hogy a gyerek az gyerek: ez pedig azt jelenti, hogy egész egyszerűen máshogyan látja a világot, mint mi felnőttek. Biztosan mindenkinek van olyan élménye, amikor elment valahova, ahol azelőtt csak gyerekként járt: Az emlékeinkben a gyermekkori kép élhet például egy tárgyról, egy házról, egy szobáról, annak méreteiről, ami felnőttként sokkal kisebbnek látunk vagy milyen hosszúnak tűnt gyerekként egy autóút, amit aztán felnőttként megtéve nem is értünk, hogy hogyan érezhettük olyan hosszúnak. Egy gyerek nemcsak az időt és a teret érzékeli egészen máshogyan, mint a felnőttek, hanem a gondolkodása is más, ennek pedig idegrendszeri, érési-fejlődési folyamatokra visszavezethető háttere van.

A gyermeki gondolkodás, tanulási folyamatok, értelmi-érzelmi fejlődés terén Jean Piaget svájci pszichológus munkája kiemelkedő, ő írta le a gyermeki világkép fő jellemzőit, vagyis azt, ami alapján megismerhetjük a gyermekek szemén keresztül a világot. A gyermeki világkép egyik jellemzője az artificializmus, mely szerint a gyerekek a különböző természeti jelenségeket úgy képzelik el, mintha azokat emberek készítették volna. E szerint az égitesteket, a folyókat, a hegyeket, de a szelet is, ezért egy kiscsoportos korú gyerektől teljesen racionális kérdés, amikor lát egy nagy tavat vagy hegyeket, hogy: „Ki tette oda?”. Másik jellemző az animista gondolkodás (anima=lélek), vagyis a gyermek szerint minden tárgy, dolog él, érez, mindennek szándéka van, minden jó vagy rossz és mindent fel lehet ruházni emberekre jellemző tulajdonságokkal, érzésekkel. Ha leesik a kisautó, megijedhet, mert azt hiszi, fáj neki, stb. Az animista gondolkodás ötéves kor után egyre inkább eltűnik. A mágikus gondolkodás hosszú ideig jellemzi a gyerekeket: ez azt jelenti, hogy a világ egyébként össze nem függő dolgai között varázslatos oksági viszonyokat tételez fel, hisz a „ha, akkor” feltétel mindenható varázsában, például: a nagymama beteg, ezért odaadja valakinek a kedvenc játékát vagy összetöri, hogy a mama meggyógyulhasson. Azt gondolja, hogy cselekedetei mindenható, mágikus módon hatással lehetnek a világra és távol is tudja tartani a rosszat magától, egész egyszerűen: hisz a csodákban – és ez sok helyzetben, amire gyermekként nincs ráhatása, erőforrást jelent számára. A mágikus gondolkodás miatt előfordul, hogy a felnőttek számára irracionális módon ragaszkodnak bizonyos dolgokhoz, kis „rigolyáik” alakulhatnak ki, például: csak a nyuszis tányérból finom a leves, egyszer tapsolt, amikor megjött apa a munkából, ezért azt gondolja, ha tapsol, apa belép az ajtón, stb. Ebben a korban az egocentrikus gondolkodás is egy fő jellemző (a cselekedeteik és ők maguk közvetlenül hatnak a világra, bizonyos dolgok miattuk történnek), ez a két gondolkodási jellemző pedig felerősítheti egymást. Fő jellemzője még a gyermekkori gondolkodásnak a finalista gondolkodás, mely szerint a gyerek felcseréli az oksági összefüggéseket a célszerűséggel: Azért esik az eső, hogy ki lehessen menni ugrálni a pocsolyában – és nem fordítva. Piaget szerint ezek a jellemzők minden gyermekre igazak, azok az egyéni különbségek, saját jellemzők és egyéni belső törvények mentén fejlődnek és alakulnak át és a környezetnek nincs erre különösebben hatása. Ez utóbbi gondolatát többen kritizálták, sokak szerint a család, a szülők, mint elsődleges szocializációs tér, aztán a barátok, iskola és ezzel együtt a társadalmi normák, szabályok, szokások és elvárások mind befolyásolják ezt. A több ezer fejlődéslélektani kutatásnak köszönhetően tudjuk, hogy a környezetnek valóban nagy befolyása van a gyermeki fejlődésre, ahogy azt is, hogy a Piaget szerint leírt gondolkodási jellemzők kultúrától függetlenül megjelennek a gyermekek életében.

Megismerve a gyermeki világkép sajátosságait, láthatjuk, hogy a gyermek belső világát a varázslat, a csoda, a játék és játékosság jellemzik – ez a mesés, játékos varázsvilág, a fantáziájuk egyfajta menedék is: a mindennapi szorongást, de akár egy nagyobb veszteséget is itt és ezen keresztül tudják a lehető leginkább feloldani, az élet legbonyolultabb dolgait is a mesén és játékon keresztül tudjuk nekik elmagyarázni. A gyermekek fantáziavilága nagyon élénk, szinte azonnal és mindenből tudnak játékot csinálni, 2-3 éves korukra, a szerepjátékokkal már a felnőttek világát, szokásait, monoton és unalmasnak tűnő dolgait teljes egészében az életükbe tudják integrálni a játékon keresztül, ezzel megismerve, gyakorolva és belsővé téve az élet dolgait. A gyermekek világában nagyon vékony határ húzódik a mese és a valóság között, ami elengedhetetlen az egészséges pszichés fejlődésükhöz. A játék- és mesevilág, a varázsvilág fenntartása a gyermek életében tehát igazán fontos, ahogy annak fejlesztése is: ez pedig leginkább a meseolvasáson keresztül fejleszthető. A meséken keresztül pedig az igazságos világba vetett hit erősítése, a hit megtartása, mely szerint jó dolgok is történnek a világban, főleg, ha éppen egy nehézségen megy keresztül, igazán fontos. A gyermek a fantázia-varázsvilágában bárki lehet: hétfejű sárkánnyal megküzdő hős lovag, üvöltő tigris és félelmetes farkas – akitől, miután eljátszotta a „szerepét”, már mintha kevésbé is félne.

Mindezt ismerve talán már nem is kérdés, hogy „igazat kell-e mondani” a gyereknek a Mikulásról, a Jézuskáról vagy az angyalokról: még mi felnőttek is azért díszítjük fel ilyenkor az otthonunkat, ragaszkodunk szokásainkhoz, gyújtunk gyertyát, mert behozzuk egy kicsit a varázslatot, a hitet, a reményt az életünkbe – hiszen szükségünk van rá. Hát még akkor a gyerekeinknek! Ez a varázslat, a rituálékkal, szokásokkal együtt csak erősítik a gyerekek biztonságérzetét, amire minden időkben, de most aztán különösen szükség van. Iskoláskor körül fokozatosan fejlődik majd a realitásérzéke, a belső varázsvilága fokozatosan illeszkedik a racionális világhoz, innentől kezdve fokozatosan (!!) bevonhatóak a szürke tényekkel szárított valóságba. Ilyenkor érdemes mesélni Szent Miklós történetéről, Jézus születéséről, az „igazi”, lappföldi Mikulásról, az ajándékozás öröméről. Szépen fokozatosan bevonhatjuk őket a közös készülődésbe, lehetünk mi a Mikulás segítői és a minden családra egyénileg jellemző szokásokat, rituálékat nem kell elengedni. Előfordulhat, hogy a gyerek már tudja az „igazat”, de még ragaszkodik a varázslathoz, a hiedelemvilághoz – ebben az esetben hagyjuk is meg neki ezt. Átmenetekkel, fokozatosan, az ünnepekkel kapcsolatos mondák, hiedelmek, történelmi tények ismertetésével nem kell félni attól, hogy traumát okozna neki a valóságba érkezés. Addig viszont hagyjuk meg nekik azt a varázslatot, amire szükségük van.