„Ne sírj!”, „Nincs semmi baj!”, „Engedd el!”, „Ne stresszelj annyit!”, „Nyugodj meg!”, „Szedd össze magad!” – Pár elhasznált mondat a mindennapokból, amiket gyerekeinknek is hajlamosak vagyunk mondani és amikre majdnem azt írtam, hogy „mérgezőek”, de már nem esik jól leírni ezt a szót, mert legalább annyira elhasználtnak gondolom és legalább annyira elvisz az elakadások és problémák megoldásától, mint a fenti mondatok. Mégis, a legtöbb ember, amikor vigasztalni próbál egy másikat, úgy nyúl ezekhez a mondatokhoz, mintha azok bármikor segítettek volna valakinek is. Pedig a legtöbb esetben ezek és az ezekhez hasonló mondatokat csak alapprogramokká, automatizmusokká válnak bennünk, amik olyan hiedelmek, gondolkodási hibák vagy kognitív torzítások kialakulásához vezetnek, mint: „Ha sírok, akkor gyenge vagyok”, „Ha megélem a rosszat, nehezet, akkor elhagyom magam és nem fog sikerülni a feladat”, „Félek a rám váró nehézségektől, pedig erősnek kéne lennem, ezért tuti kudarcot vallok majd”, „Segítséget kérni gyengeség”, „Egyedül is át kellene vészelnem ezt az egészet”.

Ezeknek a felismerése hosszú folyamat és nem is egyszerű, hiszen működésük automatikus, a legtöbbekben gyerekkoruk óta „futnak” ezek a programok, amiket természetesnek gondolnak. Szinte mindenkinek van valamilyen hasonló gondolkodási hibája, azt pedig senki ne gondolja, hogy csak azért, mert felismert egyet, ezért azon nyomban időpontot kell kérnie egy pszichológustól. Azzal viszont nem árt tisztában lenni, hogy a mentális egészségünket és az életminőségünket milyen nagyban befolyásolja az, hogy a körülöttünk és bennünk zajló változásokat, a különböző életeseményeket, életnehézségeket, kritikus időszakokat hogyan dolgozzuk fel. Ha pedig több ilyen „alapprogram” fut bennünk, az hosszú távon komoly nehézségeket okoz és nagyban befolyásolja a testi-lelki-mentális egészségünket.

Elég kilépni az utcára és vágni lehet a feszültséget. Az emberek türelme pár másodpercig sem tart, a legtöbbeknek nehezére esik kivárni azt az alig fél percet, míg a gyalogos átér a zebrán, várandós nők és idős emberek állnak kapaszkodva a tömegközlekedésen, a fagyiért üvöltő kétéves tépi ki apja haját sorban állás közben, mert a másik „felnőtt” volt ott előbb és csakazértis, a futó-és bicikliversenyek olyan agressziót tudnak kiváltani az ezek miatt pár óráig alternatív útvonalra kényszerülőktől, ami már ijesztő, rengeteg baleset az utakon, amik legnagyobb része kicsivel több türelemmel, figyelemmel megelőzhető lett volna. Mindennapi élethelyzetek, amik azt a gyanút keltik, hogy nagyon, de nagyon rosszul állunk a megküzdés és az érzelmi tartalékaink terén. Kis túlzással attól a pillanattól kezdve, hogy reggel kinyitjuk a szemünket adott a feladat: meg kell küzdenünk a stresszel – éppen ezért nagyon nem mindegy, milyen módszereket választunk ezekhez. Az egyik leggyakoribb kérdés, amit hallok az egyéni konzultációk során ez: „Mennyi időbe telik, míg ezt feldolgozom, megoldom?” – a türelmetlenség tehát általánosító kórkép, de egy általános jelenség is. Érthető, hogy sokkal vonzóbb egy rapid megoldást kínáló, szó szerint receptre írható gyógyszer – amire néha szükség is van –, mint egy elnyúló, mélyre hatoló és komoly belső munkát igénylő terápia. Pedig egyáltalán nem mindegy, milyen módszerekhez nyúlunk.

Az elmúlt évek extrém megterhelést jelentettek: 2019 végén csillogó szemekkel vártuk 2020-at, sokan a számmisztikától várták az életük jóra vagy még jobbra fordulását, majd jött a pofára esés: járvány, karantén, veszteségek sorozata. Épp, hogy fellélegeztünk volna, jött egy újabb merülés, aztán levegőhöz sem jutottunk és egy újabb: háború és gazdasági válság. Kontrollvesztettség a tetőfokon. Ezzel együtt pedig egy furcsa, párhuzamos valóság: a „katasztrófák sorozata” ellenére jócskán vannak, akik kifejezetten jól jöttek ki az elsőre ijesztő változásokból. Azt egymást követő figyelmeztetéseket arról, hogy „cudar idők jönnek” viszont ők sem tudják kizárni: ez pedig folyamatos stresszt jelent, ami csak meríti és meríti az érzelmi tartalékokat.

2020 után sokan voltak, akik úgy érezhették: kihúzták lábuk alól a talajt, elveszítettük a kontrollt, az a hitünk, hogy a világ értelmes, megismerhető, kontroll alatt tartható és befolyásolható megingott, ezzel a koherenciaérzésünk veszélybe került. Egy ellenszer van: ez pedig a cselekvés. Még a legkisebb dózisban is hatékony tud lenni: amikor valaki úgy érzi, hogy élete a feje tetejére állt, elveszítette a kontrollt, a legkisebb kontrollálható elem, amit az életében irányítani tud, a segítségére lehet. Ugyanúgy igaz ez a kisgyerekek és a felnőttek esetében is: Ha úgy érzem, hogy van beleszólásom, hogy van lehetőségem dönteni, akkor a megnyugtató irányítás, vagyis a kontroll érzetét kapom vissza, ami rövid vagy többszöri rövid távokon megtart engem. Ahogy eltűnik ez a kontroll és ennek lehetősége, mert azt gondoljuk, „nincs megoldás”, akkor érkezik meg a szorongás.

Kopp Mária (2006) szerint az ismételt, sorozatos kontrollvesztett helyzetek, az ez által okozott stressz és a vele való megküzdési képtelenség nagyban összefügg a későbbi depresszió kialakulásával.

A megküzdés azonban nem jön magától: ez is egy tanulandó képesség, aminek alapjait gyermekkorunkban fektetjük le és amit nagyban befolyásol, milyen „alapprogramokat” írt belénk a környezetünk. Ha másra nem is jók a világnapok, akkor legalább arra, hogy egy percig elgondolkozzunk a jelentésükön. Ma van a mentális egészség világnapja, legyen ez egy apropó arra, hogy ránézünk a „belső programjainkra”, megvizsgáljuk azt egy kicsit közelről és, ha bárki úgy véli, megérné rajta változtatni, akkor bátran kérjen segítséget. Mert a hiedelemmel ellentétben: Segítséget kérni nem gyengeség.

Borítókép: unsplash.com