Kedves Miniszterelnök Úr!

Ön különleges képességű, történelmi léptékkel nézve is kikerülhetetlen személyiség.

Talán kevésbé lett volna félreérthető ez a »Na, ugye.«, ha némi önmérsékletet mutat, de ki tudja, lehet, hogy tényleg maga rakja össze ezt a csapatot, és most bejött, így méltán büszke magára. Igaza van. Csinálja végig. Addig ne hagyja abba, amíg meg nem nyeri az Eb-t, ki nem tiltja innen az összes migránst, és le nem győzi a terroristákat mind egy szálig. Legyen engesztelhetetlen, meneteljen végig ezen az úton egyedül. Nem kell törődnie mással, csak a saját megérzéseivel, és a jól fizetett barátai tanácsaival. Az állam az Ön kezében van, Miniszterelnök úr! Azt csinál vele, amit csak akar.”

Végtelenül boldog és elégedett vagyok, hogy SOHA semmilyen körülmények között nem kell labdarúgással - vagy bármilyen más sporttal - foglalkoznom egyáltalán, semennyit(...) 

A versenysportot buta, elidegenedett húspiacnak tartom.

Gyanakszom a szurkolókra, nem tartom őket megbízható embereknek. Tőlük sok ezer kilométerre lévő idegenekkel üvöltöznek, miközben vedelnek, és sokuk egészen minősíthetetlen szexista és rasszista tahóságokat is ereget mindemellé. Ez nem valami biztató.

Én ehelyett csupa valódi, létező dologgal foglalkozhatok addig is, amíg polgártársaim könyörögnek a válogatott játékosaiknak, hogy azért az ótvar nagy lavór delláért, amit állami pénzből rájuk fordít ez a különösen illugikus nemzet, cserébe lécci ne legyenek már olyan kis nyunyi utsó bénák, amilyenek valójában a többiekhez képest. Pedig színházba is járhatnának. 

Nemzeti öntudatomat, önérzetemet magyarságélményemet nem befolyásolja más, általam soha nem látott, soha nem választott emberek előző napi gyeptéglás bohóckodása. De a csodálatos kézilabdás lányaink, se a szuper vízilabdások, tekések, bringások vagy hokisok, műkorcsolyázók nem érdekelnek egyáltalán. Még szegény Polgár Judit sakkeredményei is hidegen hagynak. (Mondjuk továbbra sem értem, mitől sport a sakk.)"