Akit lelkileg érzékenyen érint, hogy egy filmben – természetesen a kor szellemének hiteles ábrázolása végett – folyamatosan négereznek és nőket bántalmaznak, az ne nézze meg ezt a mozit. Emlékszünk még, hogy a Djangóban mennyit négerezte Samuel L. Jackson a többi afro-amerikait? Nna, most mind visszakapta.

Röviden annyi a sztori, hogy egy csúnya hóvihar összefúj egy hegyi fogadóba néhány derék erkölcsös embert, akinek van némi köze a fegyverek világához, akasztáshoz, gyilkossághoz, meg még néhány ehhez hasonló tisztes polgári tevékenységhez. A brigádban többek között szerepel Kurt Russell (John Ruth), aki jó renoméjú hóhérként keresi becsületes kenyerét, és éppen hatosfogaton viszi egy közeli városkába a legfrissebb szerzeményét – egy kifogásolhatatlan modorú hölgyeményt–, hogy ott felakasszák.

A viszonyuk fölöttébb kellemes: a hölgy két percenként beszól egy okosságot, mire Russell általában pofán veri valamivel – ököllel, puskatussal, vagy éppen azzal, ami keze ügyébe kerül. Ezt a hölgy többnyire harsány nevetéssel, egy kis vérrel, majd pár perc hallgatással nyugtázza.

Hozzájuk csatlakozik, néhány hulla társaságában, az ex-katona Marquis Warren (Samuel L. Jackson) személyében, aki végigdicsekszi a filmet azzal, hogy levelet kapott Abraham Lincolntól a katonaságban tett szolgálataiért. Ami nettó négerezés lefolyik közben, attól szeretnénk ezúton is elhatárolódni. Röpke 50 perc lejártával a kis csapat - aki közben további egy személlyel bővül - megérkezik egy házikóba, ahova egy-két puskalövéssel be is köszönnek, és viszonylag gyorsan átszabják a hangulatot a kandallóban ropogó tűz körül.

A kedves kégliben amúgy nem igazán lehet tudni, hogy ki kicsoda, és főként kivel van, annak ellenére, hogy mindenki folyamatosan érdeklődik a másik iránt. Puskája mindenkinek van – legalábbis addig, amíg valaki más el nem veszi azt, ugyanis a film szereplőinek van egy tikkje a fegyverek elkobzását illetően.

Amikor valaki előkapja a puskáját, vagy elveszik tőle, vagy lelövik, esetleg ő maga lő le valakit. Nagyjából erre a három lehetőségre korlátozza Tarantino a cselekményszálat. 

Az Aljas nyolcasnak kb a felénél – azaz másfél óra leforgása után – megfogalmazódik a nézőben a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is csinálta Tarantino ezt a filmet, de a korábbi művek iránti tiszteletből, meg a meglepetés iránt érzett reményből aztán becsülettel végignézi a hátramaradt másfél órát is. 

Tarantino filmje magában hordoz ugyan egy keveset a klasszikus westernek romantikájából, vannak benne nagyon erős karakterek, de akad olyan is, aki kifejezetten unalmasra sikeredett. Sandy Smithers generálist játszó Bruce Dernnek például a legizgalmasabb párbeszéde akkor van, amikor hallgatja Samuel L Jacksont, hogy hogyan elégítette ki orálisan a generális fia a katonát mínusz húsz fokban, a hóban. Nem, ez nem witz, tényleg öt percen át erről sztorizik Marquis (SL Jackson).

A baj csak az, hogy a film a fílingen túl a műsoridővel is a klasszikus westernek előtt adózik. Mondanám, hogy az a három óra csak úgy elrepül, de kurv888ra nem. Clint Eastwood tudott valahogy úgy nézni a vadnyugaton öt percen keresztül, hogy az ne legyen unalmas. Tarantinónak ezekből a színészekből most nem sikerült kihoznia ezt az élményt. 

Amúgy viccesen indul a menet, elvégre milyen mókás, amikor egy helyre hordja össze a hóvihar a fejvadászt, a hóhért, az új seriffet meg az akasztófavirágot. Aztán mintha megtorpanna a sztori. A film első két órájában nyugodtan el lehet menni pisilni vagy ki lehet venni a kakast a mikróból anélkül, hogy valami kulcsfontosságú történésről lemaradjon az ember. (Érdemes esetleg párosban nézni a filmet, a cselekmény vontatottabb részeit bátran végig lehet szexelni, amikor valami olyan történik, úgyis elhangzik egy puskalövés, tehát tudjuk, ha indul az eksön.)

A hangsúly nem is annyira a cselekményeken van – félreértés ne essék, fél percenként agyonlőnek vagy megmérgeznek valakit, esetleg kiverik három fogát a puskatusssal a változatosság kedvéért –, sokkal inkább a fíling, a karakterek, a párbeszéd az, ami önti a filmbe a kakaót. Ha valamiért, akkor emiatt élvezhető. 

Persze ahhoz, hogy egy ültében végignézze valaki a 168 perces filmet, kell némi perverzió, de ettől függetlenül egész biztosan ki fog majd alakulni Tarantino mester újabb agyszüleményének saját rajongótábora, még akkor is, ha jelenleg nagyjából minden kritika szétoltja a filmet. 

A film nem egy Ponyvaregény és nem egy Kill Bill, még csak nem is egy Django elszabadul. A zenéje ad valami karaktert a filmnek, de ahogy a székely bácsi mondani szokta, a jó nem ilyen. 

És nem is mi lennénk, ha nem magyaráznánk bele a sztoriba egy jó kis politikát. Az aljas nyolcas konkrétan olyan, mint az Európai Parlament: egy rakás geci össze van zárva egy házba, és versenyeznek, hogy melyikük tudja előbb kinyírni a másikat.

A film valószínűleg nem lesz Tarantino legnépszerűbb filmje a nagyközönség körében, ugyanakkor valamilyen szinten megvan benne a potenciál arra, hogy ikonná merevedjen. Tarantino a karakterek nagymestere, képes filmjeiben olyan jeleneteket produkálni, amelyekről évekig beszélnek a rajongók a kocsmaasztaloknál, idézhető és agyonidézett mondatokat “generálni”, kihozni szereplőiből. Van jó néhány jelenet a filmben, amikor talán ez sikerül, a párbeszéd mégis mintha időnként lefoszlana a karakterekről.

Amúgy megsúgjuk, hogy a történet lényegében az utolsó fél órában áll össze, addig lehet gyönyörködni a felvételekben – ez nekünk a Quentin-mozi 13 colos képernyőjén sajnos nem adatott meg. Amikor összeáll a sztori, akkor viszont túlságosan is összeáll, túlságosan a helyére kerül minden, nem kapják meg a Tarantino-függők a megválaszolatlan kérdés-adagjukat.

Ettől függetlenül az Aljas nyolcas túl hosszú; lehetett volna csinálni belőle egy atomkemény másfél órás filmet, ehelyett lett egy elég vontatott valami.

Többet vártunk, ennyi. Nem ez lesz a kedvenc filmünk, bár az unalmas téli napokat is el kell tölteni valamivel, tehát mindenképpen érdemes belenézni. Lényegében az a bajunk vele, hogy a film nem szól senkinek. A nagyközönségnek nem, mert ahhoz nem elég fogyasztható, a vájt fülű Tarantino-kedvelőknek meg azért nem, mert ahhoz túl szájbarágós, túl egyértelmű az egész.