Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

Kommentelő

Szentesi Zöldi László

2020.07.06. 17:45

Pittyegés. És újra csak pittyegés.

– Üzenetem jött.

K. felült az ágyban, ahol tökéletesen céltalanul, ábrándozva feküdt. Dél lehetett. K. ma még fel sem kelt, nem olyan régen kinyitotta ugyan a szemét, de gyorsan vissza is csukta. Azért ébren maradt. Édesanyja gondosan odakészítette a kávéját az éjjeliszekrényre, mostanra teljesen elhűlt, de K. két gyors hörpintéssel kiitta. Aztán gyorsan felült, szívében kigyúlt a remény.

Mert történt valami. Üzenet érkezett.

Hogy milyen üzenet, elsőre nem is világos, hiszen minden létező kütyüjét, telefonját, számítógépét úgy állította be, hogy azonnal hangjelzést adjon. K. mindig elcsukló izgalmat érzett, ha bárkinek mondandója akadt számára, ha válaszolt facebookos trollkodásaira, ha valamelyik álnevén sikerült felbőszítenie beszélgetőtársát. Türelmes volt, tudott várakozni. Ő aztán sehova sem sietett. Bár mostanra már a harmincat is betöltötte, munkája legutóbb három éve akadt. Hamar megunta. K. ugyanis alapvetően mindent megunt. Mivel a mamahotelban mindig kimosták a ruháját, meleg ételt kapott, reggelre pedig finom kávét, esze ágában sem volt újra elszegődni rabszolgának. A munka ugyanis rabszolgaság, a lúzerek időtöltése. Akkor már inkább itthon maradt naphosszat.

– Lássuk, mit írtak.

K. éjszakára sem kapcsolta ki a gépet és csak percekre mozdult ki a szobájából: bár július van, kint tombol a hőség, itt bent a legbiztonságosabb. K. sovány, ikszlábú fiú volt, se kutyája, se macskája. Az iskolában sunyi besúgónak tartották, lényegében elszigetelten töltötte az éveket az iskolapadban. Tanulni nem szeretett, nem tanult tovább, eleinte semmi sem érdekelte, csak a romkocsma és néhány nem túl bonyolult könyv. Aztán teljesen beszippantotta a számítógép, a hajdani válását szeretetcunamival kompenzáló anyukájától kapott pénzen játékokat vett, egyiket a másik után. K. lőtt, kommandózott, városokat semmisített meg. Aztán ezt is elunta. Kommentelni kezdett különféle politikai oldalakon, csinált magának öt facebookos álprofilt, és nyomta a rizsát, nyomta, ahogyan csak belefért. Szerette az Indexet, a napokban írt is nekik támogató levelet, persze, szigorúan álnéven, hiszen saját magaként nem mutatkozott a virtuális térben.

Legutóbb a köztiszteletben álló orvosprofesszor oldalára kommentelt: „mocskos fasszopó, anyád zsidrák volt, gondolom”, ezzel a felütéssel indított, mert éppen széljobbosnak kellett látszania. Máskor csalódott fideszesként írta le magát: „Én jobboldali vagyok, de ami sok, az sok. Keservesen megbántam, hogy Orbánbasira szavaztam. De egy igazi konzervatív mozgalmat bármikor tudnék támogatni.” Az már a saját újítása volt, amikor Rámpai Orsolya álnéven, képeit egy cseh ápolónő képei közül átemelve elpanaszolta, hogy Londonba kellett menekülnie a családjával, mert nem bírták az itthoni nyomást. „Megmondom őszintén, politikai okai is voltak a távozásunknak. Nem bántam meg. Most Kelet-Londonban élünk, szuper minden, nem vágyunk haza, de nagyon aggódunk az otthon maradottakért.” Kifejezett feladata volt ismert közéleti emberek, politikusok, újságírók oldalait széttrolkodni. Néha értetlenséget színlelt, néha személyeskedett, néha érvelt, a lényeg, hogy maradjon kétely a követőkben, hogy biztosan a szóban forgó politikus, az újságíró-e a hősük. K. továbbá több zárt csoportban is jelen volt, ha megérkezett az utasítás, társaival egyszerre jelentették fel a kiszemelt oldalakat. Amikor azokat letiltották hetekre, hónapokra, K. egy időre nyugodtan hódolhatott kedvenc foglalatosságának, a fiús oldalak tanulmányozásának. Csorgó nyállal nézte az izmos férfitesteket, az izgalmas akciókat.

K. lassan, figyelmesen olvasta a szintén álnévről érkezett e-mailt. A szokásos szöveg – „Ez a hónap is rendben volt. Köszönöm munkádat, utaltunk. Főnök” – felvidította. Szerette a bérkommentelést, mert úgy érezte, bosszút áll az egész világon. Ő, aki a való életben senki, akin átnéznek az emberek, a virtuális térben, a névtelenség homályában királlyá növesztette magát. Egyetlen kommenttel lesújthatja a nála szebb, okosabb, sikeresebb, gazdagabb embert, minden rohadékot, bárcsak megdöglenének mind, hogy ő nagyobbnak látszódhasson.

K. odament az ablakhoz, elhúzta a függönyt. A besurranó fény megcsillant fehér bőrén, ragyás arcán. „Ideje volna fürödni, már teljesen elszoktam a víztől” – gondolta K. és kinézett az ablakon.

Odakint egy fiú és egy lány járt kézen fogva, nagyon nevettek valamin. Nem messze villamos zörgött, lekászálódtak róla az emberek. Öreg néni egyensúlyozott a szatyorral, srácok pattantak gördeszkára, kislány haladt kézen fogva a lelkesen magyarázó nagypapával.

K. tűnődve nézte őket és dühöt érzett. Nem baj, úgyis írnia kellene valamit a kispolgárokról. A rohadt, szemét kispolgárokról, a nagy magyarkodó férgekről, a többi rohadékokról. Meg persze, Orbánról. Ezek ott, kint, mind az övéi. Sétálnak, jönnek-mennek, jól érzik magukat.

Na, mindjárt, mindjárt. Lássunk egy kevéssé használt alsógatyát, azt húzzuk vissza, de az ablak zárva marad, mert a friss levegőre semmi szükség.

Aztán odabaszok nekik kommentben.

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére