Az elnyomottak olvasztótégelye

Az egyik legnagyobb osztrák napilap, a heute.at számolt be arról, hogy a Pride-felvonulás résztvevőire migránsok támadtak rá erőszakkal, ami egész Ausztriát megdöbbentette. Pedig a józanul és reálisan gondolkodó jobboldaliak számára a kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy az európai társadalmaknál sokkal patriarchálisabb közösségekből érkező, és a szexuális kisebbségek iránti toleranciára vallási okokból nem igazán fogékony afrikai és közel-keleti bevándorlók nem fognak szivárványos zászlót lengetni. Ennek ellenére, a nyugati progresszívok abban a tévhitben ringatták magukat, hogy a marxista eredetű elnyomó–elnyomott felosztást a szociális élet más dimenzióra kiterjesztve (például a rassz, a vallás, az osztály vagy a biológiai és nemi identitás területén) egyenértékűen képviselhetik az „elnyomottakat” az „elnyomó” fehér, heteroszexuális férfiakkal szemben. Az elgondolás természetesen több sebből is vérzik, aminek tünetei egyre inkább szembetűnők, hiszen gondoljunk csak a radikális feministák és „transznők” között zajló vitákra, a különböző Európában élő bevándorlóközösségek közötti véres összecsapásokra (legjellemzőbb a kurdok és törökök között), az egyre jobban elburjánzó antiszemita és nők elleni támadásokra a muszlimok által, vagy a múlt heti linzi eseményekre.

Ha tüzetesebben megvizsgáljuk, azt láthatjuk egyébként, hogy a legtöbb nyugat-európai – korábban baloldali/liberális – párt a progresszív korszellemnek való kényszeres megfelelés következtében egyszerre igyekszik feminista, bevándorlás- és LMBTQ-párti lenni, több-kevesebb sikerrel.

Az elrettentő holland példa

Azt fontos kiemelni, hogy a legtöbb európai országban élő muszlimok „jobb híján” szavaznak ezekre a progresszív formációkra, hiszen a jobboldali értékeket valló pártok bevándorlásellenességük miatt nem jöhetnek számításba. A valódi veszély akkor jelentkezik, amikor egy, a bevándorlók integrációjának elutasítását büszkén hirdető párt képes bekerülni a parlamentbe, ahogyan ez Hollandiában már megtörtént. A Recep Tayyip Erdoğan török elnök szatellit-pártjaként működő, iszlám radikális Denk mind 2018-ban, mind 2022-ben bekerült a parlamentbe, miután a párt egyszerre volt képes a hollandiai muszlim kisebbséget megszólítani a konzervatív morális értékek (például az LMBTQ-ellenesség által), valamint a globalista (főképp bevándorlás- és iszlámpárti) üzeneteikkel. A Denk olyan szinten tudott ebből profitálni, hogy első bevándorlópártként volt képes székeket szerezni egy Európai Uniós tagállam nemzeti parlamentjében. A párt több mint 200 ezer szavazatot gyűjtött az elmúlt két választás során, Amszterdam, Utrecht és Rotterdam muszlim gettóiban, sok helyen a szavazatok több mint 40–50 (!) százalékát megszerezve.

Az iszlám világában a mai napig több mint egy tucat országban halálbüntetéssel vagy börtönbüntetéssel sújtják a homoszexualitást, ezért nem meglepő, hogy az ezen országokból érkező migránsok Európában is agresszívabban lépnek a szexuális kisebbség tagjai ellen. Két migrációkutató szakértő, Niels Spierings és Antje Röder egy 2021-es közös kutatásban arra a megállapításra jutott, hogy az elsőgenerációs muszlim migránsok leggyakrabban a gyökereikkel megegyező álláspontot vallják, míg a többed-generációs muszlimok már „toleránsabbak” szüleiknél. Jelen elemzés keretét szétfeszítené annak mélyreható bemutatása, hogy az iszlamista országok (például Irán, Szaúd-Arábia és Törökország) vagy a Muszlim Testvériséghez hasonló terrorszervezetek által finanszírozott mecsetek hogyan radikalizálják az európai muszlimokat, ezért röviden csak annyit szükséges mindenképp leszögezni, hogy a mecsetekben nem igazán LMBTQ-párti diskurzus zajlik.

A progresszió zsákutcába vezet

Annak ellenére, hogy szemmel látható módon az iszlám nem éppen a legelfogadóbb vallás a szexuális kisebbségek irányába, a progresszívok mindig a jobboldalt támadják igaztalan vádakkal. A „haladáspárti” progresszívok kognitív disszonanciájára frappánsan mutatott rá 2019-ben a bevándorlásellenes Svéd Demokraták-közeli Samtiden nevű honlap főszerkesztője, Jan Sjunnesson, aki egy Pride-felvonulást szervezett az egyik leginkább szegregált stockholmi muszlim gettóba. A provokatív akció kifejezetten azt a célt szolgálta, hogy rávilágítson a kibékíthetetlen ellentétre a két „elnyomott” csoport között, amely alapvető tényre a progresszívok még mindig nem jöttek rá.

Éppen ezen valóságtagadás következtében eshetett meg, hogy a linzi események kapcsán többen is úgy nyilatkoztak, hogy „megdöbbentőnek tartják, hogy számos járókelő közül senki sem avatkozott közbe és nem segített az áldozatokon”. Pedig egy törvénytisztelő, és haladó szellemiségű állampolgárnak valóban nehéz igazságot tennie egy ilyen konfliktus esetén. Ha nem lép fel az LMBTQ-aktivisták védelmében, akkor okkal merül fel a homofóbia vagy transzfóbia vádja, míg ha közbe avatkozik, akkor valós eséllyel kockáztatja meg, hogy emiatt fasisztának, idegengyűlölőnek vagy migránsellenesnek titulálják. A progresszívok által teremtett helyzet egy saját farkába harapó kígyóra hasonlít, ahol lényegében képtelenség jó döntést hozni, mivel a dehumanizáló jelzőt bármiért, és annak ellenkezőjéért ki lehet érdemelni.