Nem tagadom, leginkább a széttetovált, orrkarikás (milyen érdekes ez a kettősség, hogy közben magán viseli az „orromon keresztül rángathatnak” haszonállatok szimbólumát) 'altervegánliberálfeminista' szubkultúra tagjainál érzek a levegőben néha némi férfigyűlöletet, akikben már napirendi programként fut az „el vagyunk nyomva” lemez. Ezzel persze véletlenül se tagadnám az igazán elnyomottak szenvedéseit, sőt, inkább a legkevésbé fókuszban lévő feminizmust közelről sem igazán hirdető, a társadalom perifériáján élő nők elnyomása és nehéz helyzetét tiszteletben tartva nem vállalok empátiát a fentebb felsoroltak sérelmeivel.

Ha most ezért kegyetlennek tűnök, mondanék egy teljesen valós példát, aminek különböző aspektusai napi szinten megtörténnek.

Egy ismerősöm ismerőse (már jól kezdődik, tudom, de azért ne várjuk már el tőlem, hogy ennél közelebbi érintkezésem legyen ezzel a nőtípussal), szóval, a húszas évei végén járó hölgy elment a benzinkútra és tankolt. Eddig eléggé sematikus a történet, de mindjárt érkezik a csavar, szóval bármilyen meglepő fordulat is, de a töltőállomás egyik alkalmazottja megszólította a lányt és felajánlotta a segítségét a tankoláshoz. Ezen (hívjuk mondjuk Julinak) teljesen felháborodott és hosszas perceken keresztül ecsetelte a barátnőjének, hogy tessék, csak azért mert nő, azért ő nem tud egyedül tankolni? Hogy a férfielnyomás már a kutakra is begyűrűzött.

Ha nem lettem volna mindennek fültanúja azt gondolom, ilyen nem létezik, amikor már a kedvességbe, a gesztusba az odafordulásban (pont abban, amit egyébként hiányol az erősebbik nemtől) is csak valami démonizált képet lát. Majd heves vicsorgások közepette elkezd gyűlölködni, ami szerinte egyébként bűn és ő az orrkarikájától kezdve a lenvászon szatyortáskájának utolsó szivárványáig amúgy a gyűlölet ellen küzd. Érted?

Az ész megáll.

De van még tovább. A napokban olvastam egy albérlethirdetést, egy külföldi lány Budapesten végzi a mesterszakot és albérletet keresett. Ehhez természetesen bemutatkozott, ahogy illik, leírt magáról néhány dolgot, például azt is, hogy irtózik a toxikus maszkulinitástól.

Aha. Hát nem tudom, én maximum azt írnám bele egy albérletkereső posztba, hogy poloskáktól irtózok, úgyhogy ha eszi a rovar a házat akkor inkább köszi, nem. De ugye a toxikus maszkulinitásnak (vagyis annak említésének) úgy tűnik, mindenhol jut hely.

De tegyük fel, hogy komolyan vesszük ezt a fogalmat, amit tudományos egyszerűen nem lehet, csak valami újabb kreált jelenségekre valami kreált szó, amit egyébként trendi mondogatni, mutogatva az intellektuális fölényedet és az empátiával és igazságossággal telitűzdelt lényedet ha bölcsész, vagy éppen genderszakos vagy. De jó, legyen, menjünk bele akkor teljesen, ha létezik toxikus maszkulinitás, akkor kell léteznie toxikus femininitásnak is.

Valahogy az elmém nem tudja bevenni ezt a szóösszetételt. Mit takarhatna? Mondjuk, hogy Kati már mérgezően feminin és már nem csak a saját gyerekeit eteti, hanem az utcájukban játszó kis pajtásokat is behívja palacsintázni? Vagy hogy Verának nem elég indulás előtt 1,5 óra készülődés hanem a duplája kell neki, ezért már mérgező nőiességgel rendelkezik?

Tele vagyok kérdésekkel, mert a nőiesség önmagában nem lehet mérgező, ahogy a férfiasság sem. Az elnyomás, az uralkodás, a visszaélés, a bántás, a másik lekezelése azonban igen. Hogy ehhez köze lenne bármiféle kromoszóma arányhoz, azt merőben kétlem. Sőt, az ez általi megbélyegzés a legszörnyűbb időkre emlékeztet.

Az egyenrangúságban ez a szép, hogy nem a bőrszínt, a nemet vagy a társadalmi státuszt nézi, hanem mögötte az embert. Emlékszem még arra az időkre, amikor a feministák még ezért harcoltak...