A tagállamok érdekei nem számítanak

Hiába kérte levélben Magyarország, Görögország és Lengyelország mellett kilenc másik uniós tagállam, hogy az unió térítse meg a határkerítésekre költött összegeknek legalább egy részét, az Európai Bizottság hajthatatlannak tűnik a kérdésben. Ursula von der Leyen, a bizottság elnöke a legutóbbi uniós csúcstalálkozó során világossá tette, hogy „nem jár uniós pénz szögesdrótra és falakra”, míg Margarítisz Szkínász uniós biztos szerint az EU koordinálja a határok védelmét, és ehhez technológiát biztosít, de „cementért és kövekért nem fizet”. Mindez kellően illusztrálja az egyre nyíltabb szembenállást a brüsszeli intézményrendszer és a tagállamok között: miközben Görögország uniós pénzért lobbizik a schengeni határok védelme érdekében, az ország által delegált Margarítisz Szkínász uniós biztos nem a hazája, hanem az EU álláspontját képviseli.

Ez egyébként abba a sorba is illeszkedik, amit Schmidt Mária fogalmazott meg, miszerint a brüsszeliták egy ideológiai, morális nagyhatalmi szerepkörbe kényszerítették az uniót, ami által a világ legtávolabbi ügyei miatt rendre súlytalan és komolytalan aggodalmukat fejezik ki (jó példa erre Hongkong ügye vagy az ujgurok helyzete Kínában), ám a kontinens jövőjét érintő kérdésekben (amilyen például az őshonos kisebbségek jogfosztottsága, az energiaellátás, a Nyugat-Balkán integrációja vagy éppen a migrációs kihívások) képtelenek a válságkezelésre.

Fotó: AFP

Európa határőrei: Magyarország és Lengyelország

Magától értetődőnek tűnik, hogy Európa jövőjének szempontjából nem sok fontosabb ügy akad, mint a schengeni határok védelme, ami magában foglalja a külső határokon kívülről érkező migráció elleni védekezés minden formáját. Magyarország 2015-ben elsőként parancsolt megálljt az illegális bevándorlásnak, amivel nemcsak saját, hanem Európa határait is védte. A fizikai határzár kiépítése miatt hazánk éveken keresztül az igazságtalan vádaskodások középpontjába került, ám végül a nyugati tagállamok is ráébredtek a befogadáspárti ideológia csődjére, valamint egyre inkább szembesültek a bevándorlással együtt járó importált problémákkal.

Fotó: MTI Fotóbank

A magyar kormány 270 milliárd forintot költött a saját és ezáltal az EU határainak védelmére és a migráció kezelésére, aminek az unió mindössze a töredékét fizette ki. Ezért nem meglepő, hogy Orbán Viktor már öt éve szeretné, ha legalább a felét kifizetnék ennek az összegnek, miután a magyar határőrök a kontinens minden polgárát védték.

A belarusz–lengyel határon zajló migrációs válság következtében pedig a lengyel szenátus is jóváhagyta, hogy az ország 110 milliárd forintnak megfelelő összeget fordítson az ostrom alatt álló határszakasz megerősítésére. A Lukasenka-rezsim gyakorlatilag nem is titkolja, hogy a Belarusz megfojtására bevezetett uniós szankciók miatt szüntette meg a migránsok feltartóztatását, ami magával vonja azt, hogy a határait nem tudja és nem is szándékozik megvédeni. Az viszont mindenképpen üdvözítő fejlemény, hogy a kialakult migrációs nyomás következtében Charles Michel, az Európai Tanács elnöke is hangot adott azon véleményének, hogy a tanács jogi szakszolgálatának elemzése alapján az EU-s közösségi jog nem gördít akadályt a határkerítések uniós pénzből történő finanszírozása elé.

Miután Magyarország az unió határainak déli, míg Lengyelország a keleti védőbástyája, a kiépített határzárakkal nemcsak saját magukat, hanem az egész uniót és annak polgárait is védik. Ennek oka, hogy a migránsok célja azon nyugati országokba való eljutás, ahol az aránytalanul nagylelkű szociális ellátórendszer előnyeit bármiféle hozzájárulás nélkül élvezhetnék. A magát „humanitárius szuperhatalomnak” tartó Svédország példája egyébként jól mutatja, hogy a migránsokra fordított kiadások mértéke az összeomlás szélére sodorta a jóléti állam mintaképét. Így tehát lényegében az unió schengeni határait védő tagállamoknak – köztük Magyarországnak és Lengyelországnak – köszönhetően nem kopogtatnak milliós tömegek minden évben a nyugati államok ajtaján.

Éppen ezért ideje lenne Brüsszelnek felismernie, hogy a szögesdrót és a falakba kerülő cement védi meg Európát, aminek pénzügyi súlyát nem viselhetik egyedül a tagállamok.