Az Egyesült Államokról születésnapja kapcsán az M1 Szemtől szembe műsorában Frank Tibor, Amerika-szakértő és Magyarics Tamás, az ELTE tanára beszélgettek arról, hogyan és mennyit változott az ország a megalakulása óta.

Érdemes azzal kezdeni, hogy a XVIII. században az Egyesült Államoknak még életfeltétele volt a bevándorlás – főleg angol, skót, majd később északnyugat-európai népességű emberek érkeztek az új kontinensre, ezért az országot is túlnyomórészt ők alkották. Ebből az időszakból származik egyébként a WASP kifejezés, amely rövidítve annyit jelent, mint White Anglo-Saxon Protestent, azaz fehér protestáns angolszászok.

Sokáig ők voltak meghatározó szerepben az amerikai kultúrában és közéletben, mivel az Afrikából behurcolt fekete munkaerőt nem tekintették egyenrangúnak.

S hogy Amerika helyzete milyen volt ekkoriban? Nos, a szakértő szerint sokkal marginálisabb. Ekkor még inkább a britek és a franciák diktáltak, emlékezzünk csak, hogy az amerikai függetlenségi háború során is Franciaország támogatta az akkor még csak tizenhárom észak-amerikai gyarmatot Nagy-Britanniával szemben.

A függetlenség kikiáltása után Washington célja az volt, hogy erős központi kormányzással fogják egybe a tagállamokat. Ez volt belpolitikájának a célja, hiszen ott lebegett feje fölött a brit parlament mint ellenpélda: ha a tagállamok megerősödnek és nincs erős nemzetállami kormányzás, akkor Amerikára is ugyanaz a sors várna, mint a britekre.

Magyarics Tamás azonban megjegyzi, hogy Washington víziója csak mára ért be igazán. Mert míg a régebbi vezetők – Jefferson, Franklin, Hamilton – egyfajta „csapatjátékra” kényszerültek, addig ma már ha az amerikai politikát emlegetik, mindig az elnök személyéről van szó.

Szintén érdemes leszögezni, hogy a bevándorlással kapcsolatban is óriási hasadék húzódik a régi és a mai USA között. Elnézve a világ eseményeit, talán érthető, miért vált az amerikaiak számára súlyos tehertétellé a kontrollálatlan bevándorlás.

Az Egyesült Államok a második világháború óta gyakorlatilag permanens hadi helyzetben van és háborúzik. Alkotmányosan az elnök a fegyveres erők főparancsnoka, 1973-ig még csak kongresszusi korlátozása sem volt.

Az elnöki pozíció megerősödése egyébként a változó, felgyorsuló világ miatt volt szükséges. A mai világ tempójában ugyanis nehéz folyton bizottságokkal egyeztetni. A szakértő példaként említi a kubai válságot, ahol is lehetetlen lett volna órákig tanácskozni, percek alatt kellett döntést hozni.

A hatvanas években aztán bekövetkezett egy kiemelkedő politikai változás, amikor is a nemzetbiztonsági tanácsadók – akik korábban valóban csak tanácsadói szerepkörben voltak – hirtelenjében elkezdtek politikai szereplőként viselkedni. Gondoljunk például Kissingerre vagy Brzezinskire, de meg lehetne említeni a nyolcvanas évekből az Irán-kontra botrányt is, amely Ronald Reagan második elnöki ciklusa alatt következett be.

A botrány lényegében arról szólt, hogy a kormányzat vezető tagjai gyakorlatilag titokban adtak el fegyvereket Iránnak. Ezzel akarták a nicaraguai kontrákat erősíteni, a cél az volt, hogy elősegítsék az amerikai foglyok szabadon engedését.

Nos, a második világháborút követően két pólusra oszlott a világ, ami mára már megváltozott. Egyrészről földrajzilag szóródott a hatalom, Amerikára és Kína szerepének köszönhetően Ázsiára. Másrészről pedig „vertikális” szóródás is bekövetkezett, a multinacionális cégek megjelenésével.

Az igazi szuperhatalom a globalizáció lett.

A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy az olyan globális ügyeket, mint a terrorizmus, klímaváltozás, migráció, egyre nehezebben tudják kezelni a nemzetállamok. Ebből a szempontból az amerikai elnök kedvezményezett helyzetben van, mert tárgyalási pozíciói gyors cselekvési lehetőséget biztosítanak számára.

A jelenlegi amerikai elnököt a szakértők szerint az motiválja, hogy lebontson mindent, amit az Obama-adminisztráció létrehozott. Trump kifejezetten szereti a konfliktust, ami érthető is, tekintettel, hogy eddigi élete során a versenyszférában tevékenykedett. A piaci környezet megköveteli a konfliktusok felvállalását, a rivalizálást. Trump ennek megfelelően megpróbálja visszaszorítani a kongresszust, és szereti saját döntéseit keresztülvinni a politikai rendszeren. A külpolitikában ugyanez az elv érvényesül: nem fél konfrontálódni olyan szervezetekkel sem, mint az UNESCO vagy az ENSZ, valamint bevándorláspolitikája mellett is kiáll.

A jelenlegi belpolitikai helyzet pedig nagyon is neki kedvez: a Republikánus Párt gyakorlatilag alig tud vele mit kezdeni, a Demokrata Párt pedig gyakorlatilag a hazai ellenzékhez hasonlatos haláltusáját vívja. A Trump-ellenes média sosem látott hitelességi problémákkal küzd, és az amerikai elnök mögött hatalmas támogatói tömeg van. Ez annyit eredményez, hogy nagy valószínűséggel még egy ciklus erejéig elnök maradhat.