Judd E. Banner amerikai profi motoros és vakmerő transzjármű-pilóta csak azért szállt nyeregbe, hogy valóra váltsa álmait. Az országúti kerékpáros világliga majd három évvel ezelőtti, New York állambeli kvalifikációs versenyén megdöntötte a korábbi 100 mérföldes kerékpározás 3 óra 13 perces rekordját. Az új csúcs több mint egy órával jobb a korábbinál.

„Mindig is úgy éreztem magam, mint egy kerékpáros, aki a sors furcsa szeszélye folytán egy motoros testében született.” – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Judd az új rekord érvényességét megkérdőjelezőknek.
„Nézzék, az én bringámon is csak egy kormány, két kerék és egy ülés van. Csak azért, mert van némi extra erő a mindössze 1170 köbcentis, 110 lóerős belső égésű motoromban, még nem azt jelenti, hogy ebből bármiféle előnyöm származik.”

A kákán is csomót kereső, konzervatív gondolkodású kritikusok szerint igazságtalan száz lóerős motorral emberi erővel hajtott kerékpárok ellen versenyezni. Pedig a modern, felvilágosult ember nem lehet motorfóbiás. Mert még az is megeshet, hogy bíróság elé citálják.

Egyébként minden, ami az Egyesült Államokban megjelenő Babylon Bee szatirikus honlapon megjelent írásban napjaink rögvalóságára utal, az természetesen nem a véletlen műve. Ha egy tizen-, vagy huszonéves férfiú egy napsütötte reggelen arra ébred, hogy nőnek érzi magát, és a gyengébb nem képviselőivel versenyezhet – lett légyen bármilyen férfias izmokkal megáldva –, akkor miért ne válhatna egy régi motoros vérbeli kerékpárossá? Ha van transzgender, legyen transzjármű!

Szabadságot a lóerőknek!