Talán csak a leghűségesebb, deresedő hajú angyalföldi szurkolók emlékeznek az 1984. szeptember 16-ai Vasas–Csepel meccsre. Az újságok rövid NB I-es összefoglalóiban a háromezer néző előtt született 3-0-s hazai győzelem – gólszerző: Kiss (3.), Theodoru II (32.), Komjáti (36.) – mellett az is szerepelt, hogy vezette: Puhl. Kevesen gondolták volna, hogy egy évtized múltán az akkor élete első NB I-es mérkőzésén dirigáló Puhl Sándor lesz a magyar labdarúgás legismertebb alakja.

Neki 1994 júliusában megadatott az, ami csak keveseknek:

Ahol egyébként a 0-0 után tizenegyesekkel dőlt el a cím sorsa. A brazil–olasz finálé egyik észrevétlen, de nélkülözhetetlen résztvevője volt Puhl, akit a hazai meccsre járók persze jól ismertek, talán szidták is egy-egy ítélete után. A Los Angeles-i Rose Bowl stadionban azonban világsztár lett, miután hibátlanul tette a dolgát.

Nem csoda, hogy hazaérkezése után kézről kézre adták az egy csapásra világhírűvé vált játékvezetőt. Jómagam is leutaztam hozzá szűkebb pátriájába, Egerbe, ahol miután megvitattuk a futballvilág és az NB I állását, elköszöntünk egymástól. Csak egy percre, mert borissza ember lévén bementem a közeli üzletbe egy palack vörösért. Sanyi kiszúrta, és azonnal sárga lapot mutatott fel, mondván, egri lévén nem engedheti meg, hogy ezzel az olcsó „lőrével” rossz hírét keltsem szeretett városának. Kocsiba ültetett, és borért vitt. Igazi egriért, amivel már okkal, joggal lehet büszkélkedni.

A jóféle vörös már réges-régen elfogyott, de most kerítek egy palackkal a föld alól is, hogy rád emelem a poharam.

Isten veled, Sanyi! Legyen néked könnyű a föld!