Az Újpest futballgálát rendezett Törõcsik András, a klub legendás játékosának 50. születésnapja alkalmából. MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Pestiesen szólva, benne volt a pakliban, hogy Kesét nem nyolcvan évesen kísérjük az utolsó útjára. Sokat tett azért, hogy ne így legyen. A Pasaréti úti Pözsóban és a Gyergyóban, ahová csak komótosan átsétált a Sodrás utcai lakásából, a Pénzügyőr pályán vagy a zuglói Tereferében, és még számtalan vendéglátóipari üzemegységben, ahol némi itóka és sok-sok „jó” barát társaságában múlatta az időt.

Vajon tényleg eltékozolta istenadta tehetségét? Ó igen, mi az, hogy, de mindezek ellenére nem lehetett haragudni rá. A csibészes mosoly, néhány jópofa szöveg és már felesleges volt bármit is a szemére hányni, a vérbeli csatár rutinos védő módjára leszerelt mindenkit. Tudta, nyilván tudta, hogy ennél a kurta, furcsa, ki nem futott közép-európai karriernél jóval többre, akár a futballvilág tetejéig vihette volna. Talán az akkori vezetők, és a szocializmus építésébe belefáradt Magyarország is felelős volt a csak a legnagyobbakhoz mérhető talentumának eltékozlásáért. Mint ahogy azok is, akik nem tudták, de talán nem is igazán akarták jó útra téríteni a legjobb rosszfiút.

Néhány éve viseltes melegítőben, bozontos szakállal ácsorgott a Hungária és a Thököly út sarkán, és amikor a kocsival a közelébe értem, nem dudáltam rá, nem intettem neki. Pedig akartam, de nem ment. Később, súlyos fejsérülése után a budakeszi Honvéd szanatóriumban már nagyon bántam, hogy nem dudáltam, nem intettem. De már késő volt, hiába kérdeztem remegő hangon: Andris, megismersz? A gyors „Persze, hogy megismerlek” nyomában azonban nem gyúltak fényes szikrák a szemében. Talán már akkor készülődött az utolsó útra. A mennyei pályák örök szurkolóinak vastapsa kísérjen!

Isten veled, András!