Kiindulnak a kis lila álmaikból, és ha ezekhez a lila álmokhoz a hús-vér emberek világa nem illeszkedik, akkor nem a hülye kis álmaikat változtatják meg, hanem az embereket próbálják megváltoztatni.

Ha van hatalmuk, akkor átnevelőtábor, ha kevesebb van, akkor Facebook-cenzúra, ha még kevesebb, akkor birkázás és hazudozás az elnyomásról.

Mert ha az embereknek nem kellenek, akkor minden bizonnyal nem bennük van a hiba, hanem az emberekben.

Nem változik ebben soha semmi. A bolsevik is többségnek (bolse) nevezte magát, pedig kisebbségben volt. A libsi is gyűlöletbeszédről meg toleranciáról szónokol, pedig ő gyűlöli az ellenvéleményt, s ki nem állhatja a másként gondolkodást.

Az idióta avantgárd sem úgy áll hozzá, hogy amit csinál az ronda, értelmetlen, egy szűk körön kívül senkit nem érdekel, hanem kijelenti, hogy őt „nem értik”. Amikor holmi főpolgármester-jelölti előválasztásra alig van érdeklődés, akkor sem az emberekben van a hiba.

Sajnos a lakosság már ilyen. Szabad Nép-félórákra meg szemináriumra is csak akkor járt, amikor kötelező volt.

Honnan jutott mindez eszembe? Természetesen a libsi sajtóból. Ott található az élet törvényeivel való szembemenetelés. A valóság nem értése. Ha mi tévedünk olykor a részletekben, legalább helyes az irányvonal, mert a természet törvényeiből indulunk ki. Ha nekik részletekben esetleg igazuk is van, mindig rossz az irány, mert elmebeteg álmodozásokra épít.

Megnéztem az Alfahír nevezetű szélkakasportál írását a Hősök terén megtartott eseményről. Eztet írja Balogh Gábor.

„De akár még el is tekinthetnénk attól a kellemetlen gikszertől, hogy a szabadságról elnevezett koncerten a diktatúra vamzerje énekelhet – ha legalább szóhoz juthattak volna azok, akik az rezsim szűkre szabott karámjain kívül valóban azt a bizonyos szabadságot képviselték. Csakhogy a fellépők névsorában hiába keressük a »besúgókról és provokátorokról« éneklő Kontroll Csoportot, az agyakba ültetett »kopasz cenzorról« panaszkodó URH-t, az ezerféle módon gáncsolt P. Mobilt, az álnéven koncertező, betiltott Aurótát, a »százados elvtárs« csípős gumibotját kiröhögő Kretens-t, vagy éppen az Erdős Péter intésére börtönbe zárt CPG-t és Mos-Oi!-t.„ (A CPg kis g, de hagyjuk.)

Értem, hogy tolja a saját szekértábornak megfelelő ideológiai szövegelést, de komolyan, normális ez? Tarthat ő otthon a vitrinben porcelán székely kaput, és meglehet neki a két világháború közti Nyírő-összes az erdélyi szépmíves céh vászonkiadásában, de ez az ürge akkor is kőbalos. (Nem tudom, tart-e otthon ilyesmit, de úgy gondolom, az embernek mégiscsak kompenzálnia kell valahogy a pártjának irányváltásai után, s ilyenkor jön elő, hogy igaz, hogy DK-sokkal, meg momentumosokkal nyomulgatunk, de bezzeg én rovásírásos kézműves kalácsot eszem uzsonnára.)

A Hősök terén egy népség-katonaságnak, nyugdíjasoknak, kismamáknak és átlagembereknek szóló vursli került megrendezésre. Majd biztos CPg-Mos-oi szól a kilátogató nyugállományú buszsofőröknek, és az anyuka a gyerekét majd Bárdos Deák Ágnes vinnyogása közben viszi fagyizni. Fejvesztve menekült volna mindenki, ha az Auróra cirkáló előadja a „Nyugalom, nyugalom” c. briliáns (akkori) rendszerbírálatot. Nem tudom mit szólt volna a pártsajtója, ha felcsendülnek az „Erdős Péter a kurva anyád!”, illetve a „Cigánymentes övezet” verssorai. Esetleg a „Primitív bunkó állatok vagyunk” édes-bús dallamaira ölelték volna át egymást a szerelmesek? Akkor meg azon hőbörgött volna a bétahír, hogy „Ez itt a polgári Magyarország?”

Az a koncert az embernek szólt. Az átlagembernek, aki a nemzet gerincét alkotja. És ezzel az úgynevezett „emberek” témakörrel nem tud soha mit kezdeni a baloldal.

Emlékszem, 16 éves voltam, amikor énekórán pattogva nekibuzdultam, felálltam, hogy ne ezeket az idejétmúlt szimfóniákat meg operákat hallgassuk, a mai rockzenében is van érték meg blabla, és tartottam egy felvilágosító órát. Felballagtam a katedrára kazettákkal, és benyomtam ezt-azt, lelkesen magyaráztam.

A két barátomon kívül senkit nem érdekelt a Venom együttes torzított basszusjátéka, sem a Black Flag gitárosának formabontó disszonanciája. Az osztálytársnők visítoztak meg cöccögtek, a fiúk lázadtak, és még a tanár volt a legkorrektebb, mert elismerte, hogy a Stranglers együttes dalaiban tényleg van eredetiség.

De mégis, mi a fenét vártam? Hogy majd az átlagember szépet talál a töredezett dalszerkezetben meg a kísérleti gitározásban?

Az énekkönyv – ami ellen lázadtam – a legkisebb közös többszörös elve alapján a tömeghez szól, annak próbálja átörökíteni a kultúrát.

Aztán majd ha felnőttél, akkor eldöntöd, hogy King Krimson vagy Kurtág, de a Hunyadi Lászlót ismerned kell.

Sose bízzunk semmit utópistára.

Pontosabban szólva, az éremgyűjtő szakkör vezetését, a madárhatározó csoport admini tisztségét, a brit heavy metal new wave club létrehozását, azt igen.

De politikát, azt az életben soha.

„Egyrészt hányok, másrészt egyre kevésbé érzem magam kíváncsinak a polgártársaimra és egyre kevésbé akarom látni, miket gondolnak az emberek.”

Kerpel-Fronius Gábor, a Momentum főpolgármester-jelöltje nyilatkozott így nemrég azzal kapcsolatban, hogy a magyarok jelentős része a kölni zaklatás kapcsán úgy vélekedett, hogy nem kellett volna beengedni a „bevándorlókat”.

Igen, ezek mindig a többség nevében beszélnek, és mindig a többségre hivatkozva szeretnék likvidálni a többséget.