Sétálok Budapesten. A 4-es és 6-os villamos vonalán, a Nyugati és a Margit híd között. Forgatom a fejem fölfelé, egy úr nekem is koccan, morog az orra alatt – megjegyzem, igaza van –, egy kutyára majdnem rálépek, vakkant, a gazdája dühös, mond valamit, elnézést, motyogom, s bámulok tovább.

Minden harmadik házat állványozzák. A deszka és fém rácsozatok résein, műanyag hálók félrecsúszott leplei mögül kukucskál ki a csoda.

A nap süt, időm van, hát sétálok tovább. Ferenciek tere. Itt már meg kell, hogy álljak. A tömeg mérete és sűrűsége nem teszi lehetővé a felfelé fordított fejjel való gyalogos közlekedést.

Mint mesebeli torták a házak. Díszek, ablakok, aranyozások, leírni se lehet. A tér átellenes részén, azok a büszke fehér tornyok pedig, mint Gondor erődítményei, az ember szinte várja, hogy Denethor, a helytartó, kidugja őrült fejét a torony valamely ablakán.

És az egyik épületegyüttest csak nemrég állványozták. De egyszer majd kész lesz az is!
Milyen lehetett mindez a saját korában? Amikor ezek a csodák még újak voltak, a régi Nemzeti is ott állt a helyén – igen, ahol a 6-os megállt –, kandeláberek lógtak, és ezeken az utcákon lovas kocsik, omnibusz meg – esetleg – egy két automobil járt.

A kávéházban Kosztolányi hallgatta Sárkány legújabb sirámát, és a kisvendéglőben Krúdy nézett elgondolkodva a húsleves szálló gőzébe, néha mondott valamit halkan, és a fiatal Hunyady Sándor nógatta, hogy "Gyula bácsi, könyörgöm, menjünk már valahova innen, jó lesz egy másik vendéglő, kocsma, piros lámpás ház, vagy akár talponálló is, de négy napja ülünk itt az asztal mellett, s én már nem bírom tovább!"
Na, de miről is akartam beszélni? Megvan!
Ciki a szép.
Nem viccelek. A szép ma nem érték. Nem minőségjellemző kategória. Az csak egy "semmi".
— Milyen az a festmény? – kérdezik.
— Szép.

— Ja – legyintenek –, az nem érdekes. Ez a kép itt ellenben „formabontó!". Ez „bátor”! Figyeled? Szegek állnak ki a vászonból, és odakenték egy kutya bal veséjét, folyattak rá kis embervért, majd akrilfestékkel átkenték, s rávizeltek. Nagyon durva. érted? Nagyon durva!
Ezt nem kultúrtörténész mondja, de kultúrtörténész is mondhatná, csak a szöveg lenne hivatalos – értsd: unalmas –, és tele lenne löttyintve hablattyal.
A művész „olvashatatlan pszeudoírásai, autonóm kép-jelei ugyanis a szubjektum kivetüléseként, automatikus írásként is felfogható, esetleges emberi gesztust dermesztik meg. A geometrikus struktúrába, az üres képalap atmoszférikus metaterébe íródó, lebegő formák korai, hatvanas évekbeli tasiszta ecsetvonásait idézik – művészettörténeti metaforák és önidézetek egyszerre.”

(Aki ilyet ír, vagy élőben előad, azt bírsággal büntetném. A gyorshajtók, bigámisták, vagy az ittas vezetők ehhez képest úriemberek. Nem beszélve szegény bliccelőkről. Nem lukaszt a Bosnyák tér és a Keleti közt, na és? De az ilyen szöveg bűncselekmény! A fennkölt, sznob hablatyolást én kiemelten torolnám meg, mint a jövőt, s a következő generáció szellemi épségét veszélyeztető károkozást!)

De ez van az építészetben is. A régi, száz-, százötven éves épületekkel kapcsolatban azért általában mindenki elismeri, hogy azok szépek. (Talán egy-két 444-es hülyegyereket leszámítva, akik teljesítménynek érzik, ha valamire azt mondhatják, hogy „Nem!”, merthogy ők tagadnak. Nem nyolc, hanem negyvennyolc évesen.) De egy új épületet ma senki nem úgy tervez, hogy az szép legyen, vagy mondjuk fenséges.

Nem, azaz épület „érdekes” legyen, izgalmas vagy újszerű.

Párbeszéd egy háttéresztétával:

— Milyen volt az a film? (kérdi ő unottan)
— Szép volt a zárójelenet. Nekem tetszett.
— Szép? – legyint. – Az semmi. Kit érdekel, ha valami szép? Amit én néztem tegnap, ott, az anya megölte a lányát, akiről kiderült, hogy nem is a saját lánya volt, a férjet diliházba csukták, a legjobb barátja megcsalta vele, majd öngyilkos lett, felvágta ereit, maga alá vizelt, ordított húsz percig, és a legvégén, a zárójelenetben robbantottak egy baromi nagyot, és mindenki meghalt, az utolsó szálig. Na, ez egy film, öregem. Egy igazi film! Nincs kedved eljönni velem egy hullakiállításra?

(A borítókép a szerző munkája.)