A Fabódé előtt ültünk egy bokor tövében, mert Mihály úr tudatát különös modern-izmus fertőzte meg. Elhatározta, hogy zenegépet szereltet az egyik sarokba, s az át-alakítások idejére a benti kiszolgálás szünetelt, így a Singer varrógépeket kiköltöztették a szabadba.

- Érdekes – tűnődött el egy pillanatra Keskeny -, sosem tulajdonítottam különösebb jelentőséget annak, hogy mai legyen egy adott sajtótermék. Mindig úgy gondoltam, hogy ha valami szenzációs esemény történik, teszem azt, betiltják a kortárs egyfelvonásos drámák színrevitelét, vagy valami más, ehhez hasonló örvendetes esemény zajlik le, úgyis fülébe jut az embernek, ami meg nem ilyen jellegű tudnivaló, s nem bír egy napot várni az elévüléssel, hát az nem is érdemes arra, hogy az ember koptassa miatta a szemét.

Keskeny elgondolkodva bámulta a pohara mellett araszoló katicabogarat, majd hanyagul arrébb pöckölte.

- No, hát szóval amint ott süttettem magam a délutáni nappal, feltűnt a sarkon Géza, aki mögöttem ült a harmadik padban.

- Szervusz, kérlek – nyújtotta a kezét már messziről, s előre mentegetőzött. – Bocsáss meg, de sietek. A minisztériumba kell mennem és már így is késésben vagyok. De előtte még be kell ugranom ide. Azzal intett, s már ott sem volt.
Alig tűnt el a szemem elől, a sarkon megjelent Bálint Rezső, a költő. Szimpla alkoholistaként indult, majd a mélységek lángoló váteszévé avanzsált az idők folyamán, s mindezt úgy, hogy főfoglalkozását – az idült alkoholizmust -, egy pillanatra sem kel-lett szüneteltetnie. A viccet sosem értette. A gimnázium harmadik osztályában, egy ízben a félemeleti fiúvécé teljes tagsága rajta röhögött, mivel kilencedik elmesélésre sem esett le neki az a bizonyos húszfilléres. Ekkor határozta el, hogy „komoly” ember lesz, és nagy horderejű dolgoknak szenteli életét. Megvetette azokat, akik költeményeikben efféle szavakat alkalmaznak, mint pl. stanicli, buszjegy, hónapos retek, vagy segéd-házfelügyelő, s makacsul ragaszkodott azon álláspontjához, hogy egy költemény – s egyáltalán bármiféle irodalmi mű -, csakis és kizárólag abban az esetben tekinthető komoly alkotásnak, ha ilyesfajta témakörökkel foglalkozik, mint árulás, halál, honfibú, önmarcangolás.

Mihály úr udvariasan érdeklődött, hogy kérünk-e még egy kört.
Kértünk.

- Alig lépett odébb a költő, már közeledett is Péter Jenő, a papírok embere.
Legalább háromféle járműről mutathatott fel jogosítványt. Tizenöt különféle oklevelet és díjat tudhatott magáénak, és minimum négyféle egyetemen tartott előadásokat. Összes papírosainak és címtárának talán nem is volt tudatában – ezeket a felesége tartotta észben, s amikor sétálni mentek vasárnap, nem ritkán így szólott hozzá: „Jenő, egy Veres Péter-díj birtokosa nem vesz fel ilyen kopott kardigánt!” Vagy. „Jenő, te, akinek a Józsa Péter Pál-asztaltársaság külön díszoklevélben fejezte ki elismerését, nem engedheti meg magának, hogy amikor köhög, ne tegye a szája elé a kezét!” Esetleg: „Jenő, egy megosztott József Attila-díj birtokosa igazán adhatna magára, és vehetne a feleségének egy új kalapot. Ez a mostani már szégyen!”

- Ő is sietett?

- Igen – Bólintott Keskeny. – És itt lett gyanús a dolog. Olyan gyorsan kapkodta a lábát, mintha mindenáron utol akarná érni a költőt, s a minisztériumi hivatalnokot.
De időm sem volt töprengeni ezen, már feltűnt a következő iskolatárs.

A Riba Gábort húsz éve nem láttam, alig ismertem meg. Ő ezzel ugyanígy volt. El is haladt mellettem, s csak miután futólag odakapta a fejét, akkor vett észre. Visszafordult.
- Rohanok – nyújtotta kezét. – Időre megyek valahová. Tényleg, nem tudod mennyi az idő? Otthon hagytam a telefonomat. Borzasztó…
Előhalásztam a sajátomat – régi készülék, csak akkor cserélem, ha elromlik -, rápillantottam, s közöltem vele az időt.
Láttam, amint a kezemet nézi, és benne a tárgyat. Döbbenten. Másodpercekig. Végül ezt mondta: – Nem kínos ilyen telefonnal mászkálni?
- Ki előtt? – csúszott ki a számon.

Mihály úr érkezett meg, s letette az újabb kört.
- Egészségükre az uraknak! Javaslom, hogy hajtsák fel a korsót a jó Ernyei ispán tiszteletére, ki 1073-ban, ezen a szent napon akadályozta meg, hogy az álnok Vid ispán igaztalanul ossza szét a zsákmányt Nándorfehérvár bevételekor.
Bólintottunk.

- És jöttek még volt osztálytársak? – kérdeztem Keskenyt.
- Hogyne – legyintett barátom. – Egyre sűrűbben, és egyre többen. Osztálytársak, iskolatársak, évfolyamtársnők. Sietve, lábukat kapkodva, egymás sarkára lépve, és mind valamiért ugyanabba az irányba haladtak egytől-egyig.
Keskeny szájához emelte a korsót, és ivott.
- Valamit ezek csinálnak – morfondíroztam. – Együtt. Valahová mennek. Igyekeznek. És nekem nem szóltak. Engem kihagytak a buliból.
Ők tudják, hogy engem kihagytak, ebben biztos vagyok, csak abban nem, hogy tudják-e, hogy én mindezt tudom. Talán úgy gondolják, nem is érteném, hogy ők hova mennek, és ott mit csinálnak.

- És miért?
- Nem tudom – nézett maga elé Keskeny elgondolkozva.
- És nem jutott eszébe, hogy megkérdezze tőlük?

Az utca végén Szász Kornél tűnt fel, mellette Hévizy-Bérczes Károly. Láthatóan vitatkoztak valamin. Szász felemelt kézzel gesztikulált, Hévizy-Bérczes makacsul ingatta a fejét. Keskeny arcán láttam, szeretné lezárni a történetet.
- Nem – mondta röviden. – Ez eszembe sem jutott.
Még ültünk ott egy darabig, majd rendeltünk még egy kört. Azután még egyet.
Pompás délután volt.