Kérdező:

„Kedves Zsófia!

Jövő héten lesz két hónapja, hogy elhunyt az édesanyám. Már régóta beteg volt, az elmúlt közel három évben pedig a nővéremékhez költözött, mert már kellett neki a mindennapos segítség. Több oka is van annak, hogy hozzájuk és nem hozzám költözött, én a munkám miatt sokat utazom, ezért így volt a legjobb, de én is amilyen sűrűn tudtam, látogattam. Voltak konfliktusaink, de szerintem nagyon jó kapcsolatom volt vele. Először úgy éreztem, hogy meglepően jól kezelem a helyzetet, a temetésen például nem is sírtam, de mostanában eléggé rosszul vagyok. Élem az életemet, tudok dolgozni és nem érzem azt, hogy ne lenne értelme az életemnek vagy ilyesmi, de nagyon hiányzik és sokat gondolok rá. Van, hogy amikor egy filmet nézek vagy zenét hallgatok, eszembe jut és nem tehetek róla, de elsírom magam. Tudom, hogy ez az élet rendje és szegény beteg is volt már, számítottunk rá, hogy el fog menni és az eszemmel tudom is, hogy könnyebb neki így, de főleg esténként rám tör a szomorúság, az érzés, hogy hiányzik az anyukám és már nem találkozom vele soha többé. A nővéremmel beszéltem erről, de vele most nem annyira jó a viszonyunk. Ő például sírt a temetésen, utána is láttam rajta, hogy maga alatt van, nemrég viszont nyaralni is voltak a családjával, legutóbb, amikor találkoztunk pedig olyan volt, mint akinek semmi baja. Szerinte depressziós vagyok és segítséget kéne kérnem, de őszintén én meg egyszerűen csak azt akarom, hogy békén hagyjanak. Tudom, hogy mindenki máshogy gyászol, de én tényleg nem gondolom, hogy depressziós lennék, viszont nem szeretnék abba a hibába sem esni, hogy későn vagy egyáltalán nem kérek segítséget. Normális ez így? Az én helyzetem tényleg annyira kiemelkedő, hogy ehhez már külső segítség kell, csak én nem látom? Válaszát előre is köszönöm!”

Fodor-Horváth Zsófia pszichológus:

A gyász egy összetett folyamat, leírható bizonyos konkrét érzések változása mentén, de nincs belőle két egyforma, hiszen az elvesztett szeretett személy és a gyászoló közös kapcsolata is megjelenik benne. Előfordul, hogy valaki a szeretett személy elvesztésének idején a veszteséget olyannyira elviselhetetlennek éli meg, hogy azt eltolja magától és a veszteség tudatosulása, vele együtt a gyászmunka csak valamivel később indul el. Ez a késleltetett gyász olyankor is előfordul, amikor valaki a veszteség idején nagyon elfoglalt, olyan élethelyzetben volt, amiben egész egyszerűen az érzelmi fókuszát nem tudta a veszteség felé irányítani.

Gyakori és teljesen normális dolog, hogy a mély gyász csak valamivel később jelentkezik, amikor a mindennapi életben fájóan valóságossá válik a szeretett személy hiánya. Egy hosszabb betegség után elveszíteni a fontos másikat, akinek elengedésére tudatosan készültünk, sok esetben hoz magával egy lezártság, befejezettség érzést. Ebben az esetben gyakori, hogy a veszteséggel járó gyakorlati teendők (például a temetés, hagyatéki ügyek intézése) ezt a tudatos jelenlétet tartja fent, ahogy az is előfordul, hogy a gyász folyamata már akkor megkezdődött, amikor a szeretett személy még jelen volt az életében: így a halál bekövetkeztével nem nyomta el a veszteség érzésének súlya. Azonban, ahogy megy tovább az élete, a mindennapokban egyszer csak szembesül a „nincs” érzésével, ami már visszafordíthatatlan. Az, hogy ennyi idővel az édesanyja elvesztése után érkezett meg a gyászmunkájában ebbe a szakaszba, gyakori és teljesen normális gyászreakció, ahogy a nővére gyásza is az. Az, hogy valaki sír a temetésen vagy nem, teljesen egyéni reakció, nagyon sok minden befolyásolhatja és ez önmagában nem mutat meg semmit a gyászoló és az elhunyt kapcsolatáról vagy a gyászmunkáról.

Vannak, akik a gyászmunkájuk során igénylik azt, hogy beszéljenek az érzéseikről és vannak, akik nem. A gyászolóknak sokszor a csönd jelenti a legjobb vigasznyújtást és ez a folyamat során változhat is. Éppen ezért az igénye, hogy „csak hagyják békén”, érthető, elfogadható és nem kell miatta magyarázkodnia. A gyászmunka során ez valószínűleg változni fog, hiszen, ahogy fentebb is írtam, a gyász egy összetett és különféle érzésekből álló folyamat, amiben előfordulnak könnyebb és nehezebb napok is. A fontos másik elveszítésének fájdalma a gyászmunka során elviselhetőbbé válik, de nem azért, mert a hiánya elmúlna, hanem ahogy Lois Tonkin (1996) híressé vált modellje mutatja: a gyász nem múlik el, az élet lesz az, ami körbenövi.

Amennyiben az érzelmek váltakozását nem tapasztalja, a kínzó szomorúság, lehangoltság állandósul, testi tünetekkel egészül ki, kilátástalannak, reménytelennek ítéli meg a helyzetet, a mindennapi életét befolyásolja az állapota, ami kihat a szociális kapcsolataira, munkájára, vagy egyszerűen nem érzi jól magát ebben a helyzetben és változtatni szeretne, akkor érdemes segítséget kérni. Bár a gyász egy természetes folyamat, senkinek nem kell egyedül maradnia ebben, ezért, ha a fenti tüneteket tapasztalja, akkor érdemes segítséget kérnie.

A 888 elindítja új sorozatát, melynek címe: A Pszichológus válaszol!

A sorozat új, a műfaj a régi: várjuk Olvasóink üzeneteit, kérdéseit, melyekre lapunk pszichológus publicistája, a Pszicho-rovat szerzője, Fodor-Horváth Zsófia válaszol.

Írja le problémáját, kérdését, küldj el nekünk a [email protected] vagy a [email protected] címre, vagy keresse a kérdés matricát a 888.hu és fodorhorvathzs_pszichologus Instagram oldalán, a Pszichológus pedig válaszol!