Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

Siker megélése magyar módra

Fodor-Horváth Zsófia

2020.02.18. 10:45

Orbán Viktor a vasárnapi évértékelőjében rövid, de pontos elemzést adott a magyar néplélek működéséről: nem tudunk örülni sikereinknek, csak kontextusban tudjuk értelmezni azokat. Az elmúlt tíz év olyan eredményeket hozott, amelyek az elmúlt száz évben is kiemelkedőnek számítanak, mégis sokan csak a rosszat képesek látni – ehhez persze az ellenzék valóságtorzító tevékenysége is nagyban hozzájárul.

A néplélek természete, hogy egyszerre rezdül. Háború után fásultságba borul, a kollektív depresszió vágható a levegőben. A mostani felgyorsult világ az egóról szól, a figyelem az énig terjed, miközben a világ értelmezése feketén-fehéren történik: a mai kor embere nárcisztikus és hasít.

A magyar néplélek a folyamatos traumafeldolgozás állapotában van, már vagy a 16. század elejétől. Évszázadokon keresztül szenvedtünk az elnyomóktól, saját sikertelenségünket – még ha épp nem is volt az olyan kézzelfogható – könnyű volt kire kivetíteni. Az „ezazország” és a „bezzegnyugat” típusú attitűd és a hozzá tartozó érvelések nem tesznek mást, mint annak a bizonyos elkorcsosult magyar alkatnak az eredetét kutatják, de főleg inkább magyarázzák. A traumafeldolgozás sajátossága, hogy sokszor megmarad a felszínen, kivetíti a frusztrációt, bűnbakképzésbe kezd. Mert fáj mélyre ásni, – adott esetben – az egyéni felelősséget megtalálni. Mindig talál valakit vagy valamit, „ami miatt” és akkor könnyen hátradőlhet. A magyar beleszokott már ebbe a működésbe és hajlamos nem észrevenni a változást, a jót maga körül. Az évszázados görcs nem akar oldódni belőle, mintha szándékosan nem venne tudomást arról, hogy ez most jó, ennek most tényleg lehet örülni. Kollektív működés, ami épp úgy az egyéni szinten is érzékelhető.

A posztszocialista országokra amúgy is jobban jellemző a panaszkultúra, a poroszos iskolák pedig az emberbe nevelték a teljesítménykényszert. Nincs idő gondolkodni, nincs idő szemlélni az eredményt és örülni neki, teljesíteni kell, közben hát persze hogy felgyülemlik elég sérelem ahhoz, hogy egy „hogy vagy” kérdésre ne lehessen legalább egy szemforgatás nélkül válaszolni. A mai magyar nyögi még a sok évtizedes kommunizmust, ami után a vágyott demokrácia sem azzal a feloldozással érkezett, ahogy azt gondolta. Hogy ebben a mindössze 30 éves demokráciában is volt pár év Gyurcsány, az pedig aztán különösen nem tett jót a felépülésnek, sőt: ez volt a retrauma.

Hiába a múlté már ez, a tisztulásnak idő kell. Aki pedig ebben az időben épít, nincs hálás szerepben. Hiába az évről évre érkező fejlesztés, a mérhető változás, az európai szintű támogatás, a poszttraumás a segítséget is személyes támadásnak veszi, úgy pedig aztán különösen nehéz helyzetben van, ha a másik bántalmazó típusú elnyomó, a vesztes oldalról, csak duruzsolja a fülébe a gyűlöletet. A gyűlölet pedig gyorsan bimbódzik, a melléoltott rosszindulat és irigység pedig megfojtja az építést. Reményre ad okot, hogy a legsúlyosabb traumából is fel lehet gyógyulni, a magyar ki nem fogyó erőforrása pedig az a vastag hát, amin fát is lehet vágni. Hogy történjen bármi, túlél, közben kipanaszkodja magát, aztán combjára csap és azt mondja: na jól van, csináljuk! Aztán ki tudja, még pár ilyen év, mint ez a tíz, és a végén még megtanul örülni is.

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére