A gimnáziumban valamiért a fejembe vettem, hogy emelt szinten akarok érettségizni biológiából. Hogy ez biztosan és jól sikerüljön, különórákra jártam, amiket teljes szívemből utáltam. Egy nyugdíjas éveihez közel járó biológiatanárhoz jártam, aki a gimnáziumban is tanított. Kicsi és szigorú ember volt, akinek mindig volt valami a tekintetében, ami miatt elszégyelltük magunkat. A különórákon emelt szintű érettségi tételeket vettünk át és korábbi évek feladatlapjait oldatta meg velem, amikor pedig a szaporodás, hormonháztartás, női nemi ciklus témákat érintettük, mindig feltette a kedvenc kérdését:
„Tudja-e, hogy melyik a legbiztonságosabb fogamzásgátló módszer?” És mellé A Tekintet. Mindig mondtam valami választ, remélve, hogy komolyan kérdezi, miközben pontosan tudtam, hogy nincs jó válasz. „A húsz forintos. A térde közé szorítva.” És megint A Tekintet, hosszan, hidegen, a vesémbe hatolva. Akkoriban az osztályfőnökök tartották a szexuális felvilágosítást az osztályoknak. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, akiknek kötelező volt végignézni az abortuszt durva, traumatizáló részleteiben bemutató Néma sikoly című filmet szexuális felvilágosítás gyanánt. A mi osztályfőnökünk sem értett sokkal jobban a tizenévesekhez, de ő legalább konfliktuskerülő volt, a film közben sem mert nagyon ránk nézni. A kevésbé szerencséseknek a biológiatanár jutott. Nem voltam ott, de valamiért el tudom képzelni, milyen lehetett nézni a Néma sikoly-t, miközben áthatóan vizslat A Tekintet.

A legtöbb tizenéves azt tanulja meg az intézményi felvilágosítás során, hogy a szex rossz, veszélyes, ijesztő és jobb, ha tartunk tőle, mert az egész életünket tönkre teheti, a terhesség szégyen és a terhes lányok szégyelljék magukat, mert dugni bezzeg volt eszük. Van, ahol explicit elhangoznak ezek a mondatok és vannak, akik „csak” Tekintet-et kapnak, egy biztos: a tizenéveseknek, akiknek nincs lehetőségük ezeket az öncélú bántásból származó terheket lerakni, mert nincs olyan érzelmileg elérhető és megtartó, biztonságot nyújtó családi hátterük, ahol bátran kérdezhetnek és megnyílhatnak, azokba ezek a Tekintetek, megjegyzések és hiedelmek bevésődnek, fájdalmat, szégyenérzetet és szorongást okozva.

Az, hogy a lányok mennyivel kiszolgáltatottabb, igazságtalanabb helyzetben vannak, ami a kéretlen beszólásokat, megszégyenítő és lekicsinylő tekinteteket, kioktatást illeti, nem radikális feminista álláspont, hanem tény. A nők generációkon keresztül hordozzák magukban a szégyent, mint örökséget, ami rétegesen rakódik rá a testükről, szexualitásukról alkotott képre. Ilyenek a nagyanyáinknak, anyáinknak szánt intelmek az első éjszakáról, amit csak ki kell bírni, el kell viselni, a lényeg, hogy a férfinak jó legyen, úgyis az eredmény a lényeg. Ennek a meghosszabbítása a szüléssel kapcsolatos hiedelmek: a szülés mindenképpen borzalmas és fájdalmas, amit ki kell bírni, a nőknek ezt szánta a sors, a lényeg úgyis az, hogy baba-mama egészséges. És ezzel le is fektettük a szülészeti erőszak alapjait.

Talán abban a korban vagyunk, amikor egyre többen néznek bele abba a bizonyos batyuba, amit addig vakon cipeltek, mert ez volt a szokás, anyám is így csinálta, az ő anyja is és így tovább. És egyre többen mondják ki, hogy köszönöm, de nem kérem az örökséget. Hiszen nem kérdés, hogy ez az örökség valójában csak teher, ami lent tartott a víz alatt. Aki elengedi, az fel tud jönni a víz felszínére levegőért: túléli, de a boszorkánypróbát elbukja. Hiába élünk a XXI. század sokszorosan felvilágosult idején, a boszorkányüldözések még mindig tartanak – aki nem hajlandó a batyuval alámerülni, annak rendre szembe kell néznie a vádakkal, a bélyegekkel, amik néha csak egy-egy Tekintetben manifesztálódnak, néha pedig hangosan – és a legtöbbször sértődötten – ki is mondatnak.

Az ilyen örökségek elengedése krízist jelent: hiszen a megszokott, rutinosan, ismerősen és kényelmesen rosszból valami ismeretlen felé fordul az örökséget elengedő, ahol az addig ismert rutinok és szokások nem működnek. A krízisben, az ismeretlenben megtartani magunkat nehéz, ami viszont ismerős, az biztonságot nyújt, még akkor is, ha egy olyan alapprogramot jelent, amibe azt írták:
„Ez nem rólad szól, állj félre, engedd előre a másikat, ki kell bírnod, ki fogod bírni, erre bezzeg volt eszed, nem szégyelled magad?”
Aki túl sokáig és túl szorosan szorította magához az örökséget, annak nehezebb az elengedés. Egy idő után, ha vágyna is rá, lehet, hogy nem sikerül, hiszen mindig könnyebb a zárt gondolkodás kellemesen ismerős és önigazoló karjaiba fészkelni magát. Ha elég szoros az ölelés, a fulladása is gyorsabb lesz majd.