A függőségek osztályozása tudományterületenként másképpen történik. Míg az orvostudomány inkább a fiziológiás, élettani tünetekre koncentrál, addig a pszichológia már figyelembe veszi az egyéb, lélektani tényezőket is, a szociológia pedig a szerhasználat típusa és mértéke szerint csoportosítja a szenvedélybetegeket. Hogy kinek van igaza, az inkább csak költői kérdés, az ember ugyanis bio-pszicho-szocio-spirituális lény, tehát nem lehet senkit hatékonyan csak egy kiragadott tényező mentén diagnosztizálni, sem kezelni. Ha valaki nagyon nem tudja eldönteni, hogy függőnek számít-e vagy sem, a legegyszerűbb, ha megkérdezi magától:

Ha a válasz valami kellemetlen érzés, szorongás felé mutat, akkor lehet, hogy baj van és érdemes segítséget kérni. Mondjuk, ha egy mód van rá, ne a gyógyszeres kezelés legyen az első és egyetlen „segítség”, mert abból csak a baj van.

Az alkoholisták nagy része, amikor segítséget kér, azonnali változást vár, általános elvárás, hogy receptre írják fel nekik a normalitást. Ez nyilván nem működik, és a szerhasználat általában csak a felszín, ami alatt a valódi probléma, az ok rejtőzik, ezt pedig nem lehet gyógyszerrel kezelni. Közhely, nem közhely, beszélni kell róla, fel kell tárni a gennyesen benőtt lelki sebeket és ki kell azokat tisztítani. A függőségre kapott gyógyszerek viszont pont nem ezt teszik, hanem még rátesznek a felduzzadt önsajnálat- és játszmarétegekre még egy lapáttal, ideiglenesen csökkentik az elvonást és a szer iránti vágyódást azzal, hogy eltompítják az érzékeket és leszedálják az embert, hogy aztán átvegyék az irányítást a függő felett: ezek a gyógyszerek ugyanis rendkívül addiktívak, tehát a függő nem tisztul általuk, hanem csak simán szert vált.

A leggyakrabban alkoholistáknak adott gyógyszerek a benzodiazepinek csoportjába tartoznak. A Rivotril és a Frontin azok a pszichotróp, vagyis „lelki” működést befolyásoló szerek, amiket a hazai pszichiátriai és addiktológiai ellátásban szinte reflexszerűen írnak fel a függőknek. Egy valódi cuccos ezzel általában tisztában is van, ezért bevett gyakorlat náluk, hogy egyszerre két-három kezelőorvosuk is van, így több helyről tudják beszerezni az anyagot. Az orvosok a legtöbb esetben ezzel nem foglalkoznak, nem ellenőrzik őket, maximum gyanút fognak, amikor a kliensük jobb esetben gyógyszerfüggőséggel, rossz esetben túladagolással bekerül hozzájuk a kórházba. Pedig a benzodiazepinfüggők sorsa előbb vagy utóbb ez lesz. Ahogy ugyanis lenni szokott, az ingerküszöb egyre feljebb tolódik, egyre több pirula kell, hogy elérkezzen a kívánt hatás. A hozzászokás pedig egész hamar eljön, a benzofüggő pedig könnyen felismerhető: a beszéd és a mozgás lelassul, a tekintet üressé válik, a tudat eltompul.

A legközelebbi családtagjaikat is átverik, eltaszítják maguktól, lopnak tőlük, vagy az elvonás miatti dühkitörések következtében bántalmazzák akár gyerekeiket is. Hiába az alkoholfüggés ellen kapták a szert, gyakran ráisznak, aminek következtében teljesen kiütik magukat és világukról sem tudnak. Így válnak szinte menthetetlen állapotú politoxikománokká, hogy aztán a légcsőrepedésük vértócsájába fulladjanak bele, vagy a májcirózis végstádiumában fülükön, szemükön és újonnan keletkezett testnyílásaikon át, pokoli fájdalmak között elvérezzenek.

A Frontin és a Rivotril szorongásoldók, azt a szorongást hivatottak kezelni, ami az alkoholista életébe elvonási tünetként lép, amikor nem issza meg a napi adagját. Az orvosok persze puszta jóindulatból (meg a gyógyszergyártók támogatásának rájuk nehezedő súlya miatt) írják fel a drogosnak vagy adják a markába kis zacskóban távozáskor. Bár egyre inkább terjed a benzodiazepin káros hatásának híre az ellátórendszerben is, még mindig a rutinellátás része. Persze felelősségre vonhatnánk az orvosokat is, hogy miért adnak olyan szert egy függőnek, amiről tudjuk, hogy függőséget okoz, de

A gyógyszer ugyanis csillapítja az elvonás okozta, sokszor ön- és közveszélyességet okozó tüneteket, a terápiára meg senki nem kötelezhető, a gyógyszert meg nem muszáj túladagolni ugye, és itt véget is ér a történet.

A függőségek gyógyszerekkel való kezelése már csak azért is káros, mert megteremti azt a feltételezést, hogy a függőség egy betegség, mint egy nátha vagy influenza. Ha pedig valaki elkap egy betegséget, arról ugye nem tehet. Így pedig a függő számára ott a kézenfekvő lehetőség, hogy a felelősséget maximálisan hárítsa magáról: ő nem tehet arról, hogy ordenáré állapotban bántalmazza a családtagjait, szétveri a környezetét és pokollá teszi a környezete életét, hiszen ő beteg. Mivel a függőség nem betegség, ezért a gyógyulás sem lehetséges. A függő függő marad egy életre, az életmódját viszont megváltoztathatja, ami a zéró szerhasználatot is jelenti. Ahhoz viszont, hogy elinduljon ezen az úton, nem Rivotril meg Frontin, nem szerváltás kell, hanem belátás és önreflexió.

„Tudtad-e, hogy” cikksorozatunkban tudományosan érdekes, érdekesen tudományos témákat járunk körül, közérthetően, véleménnyel, csipetnyi minősítéssel, esetenként szükséges szélsőséggel fűszerezve.