A brüsszeli elefántcsonttorony hatása

Minden bizonnyal a magyarországi ellenzéki szivárványkoalíció tagjai nagy sikerként könyvelték el, hogy március 15-e alkalmából sikerült Magyarországra csábítaniuk az évek óta irracionális Orbán-fóbiával küzdő, egykoron kereszténydemokrata Donald Tuskot. Jelen helyzetben nem az ellenzék gyengére sikerült erődemonstrációja, vagy Tusk szavai érdekesek, hanem önmagában az a jelenség, hogy az EU-ban felfelé bukott politikusok oktatják ki a saját érdekeit szem előtt tartó, szuverén Magyarországot.

MTI/Szigetváry Zsolt

Tusk 2007 és 2014 között Lengyelország miniszterelnöke volt, miután pártja, a Polgári Platform a legtöbb szavazatot szerezte még két választás során is. Ezt követően 2014 szeptemberében benyújtotta lemondását, miután az EU állam- és kormányfőiből álló Európai Tanács megválasztotta elnökének. Azután, hogy áttette székhelyét Brüsszelbe, cserbenhagyott pártja egyre gyengébb eredményeket produkált: amíg 2007-ben 209 széket szereztek meg a 460 fős Szejmben (a kétkamarás lengyel parlament alsóházában), addig 2019-ben már csak 119 széket. A lengyel politikus 2019 novemberében egyedüli jelöltként lett az Európai Néppárt elnöke, ami után felgyorsult a pártszövetség évek óta tartó balra tolódása, és végül szakítópróbához vezetett a Fidesz és a Néppárt között.

Az egykori kereszténydemokrata politikusra a progresszív brüsszeli légkör kellő hatással volt az évek alatt, amit jól mutat, hogy miután 2021 júliusában bejelentette, hogy visszatér a lengyel politikába és egyetlen céljaként a „gonosz, szégyentelen, nacionalista” kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS) megbuktatását tűzte ki célul.

Tusk azért döntött a visszatérés mellett – miközben azért elnöki posztját is megtartotta a Néppárt élén –, mert meglátása szerint a regnáló lengyel kormány leépíti a demokráciát, aláássa a jogállamiságot, csorbítja a médiaszabadságot és támadást intéz az LMBTQ-közösség ellen.

(Photo by JANEK SKARZYNSKI / AFP)

Az a korrupció, amiből mi kimaradunk

Azonban nem a lengyel politikus az egyetlen, aki elcserélte hazája képviseletét egy jólfizető brüsszeli állásra. Emlékezzünk csak a folyamatosan „isiásszal” küzdő Jean-Claude Junckerre, aki 1995 és 2013 között Luxemburg miniszterelnöke, majd 2014 és 2019 novembere között az Európai Bizottság elnöke volt. Juncker abba bukott bele 2013-ban, hogy napvilágot láttak a luxemburgi hírszerzés megdöbbentő túlkapásai, aminek keretében például a királyi család tagjainak beszélgetéseit is rögzítették. Noha a politikus érintettsége nem nyert bizonyítást, több arra utaló jel is van, hogy Juncker tudott a lehallgatásokról. Mindenesetre az eset miatt koalíciós partnerei megvonták tőle a bizalmat és új lehetőség nyílt Juncker számára az Európai Bizottság élén.

(Photo by Olivier Hoslet / EPA / Pool / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP)

Azonban első napjai itt is nehezen kezdődtek, miután a LuxLeaks néven elhíresült botrány keretében kiderült, hogy a politikus miniszterelnöki évei alatt szervezetten játszott össze több mint háromszáz nagy nemzetközi vállalkozással, lényegében adócsalás érdekében (többek között az Ikea, a Skype, a Pepsi és a Disney is érintett volt). Junckernek hála a multinacionális cégek eredményesen bújhattak ki kötelezettségeik alól azon országokban, amelyekben tevékenységüket folytatták, miután többmilliárdos vagyonukat Luxemburgba menekíthették, ahol az adótételek „csak szimbolikusak”. A LuxLeaks időzítése valószínűleg nem volt véletlenszerű, ám még ez sem volt elég ahhoz, hogy a kétes ügyletekbe bonyolódó politikus megbukjon, mivel az Európai Parlament nem szavazta meg az ellene indított bizalmatlansági indítványt 2014 novemberében.

Szintén a bukott miniszterelnökök sorát gyarapítja a belga Guy Verhofstadt, aki Orbán-ellenes kirohanásairól, az Európai Egyesült Államok propagálásáról vált híressé, míg újonnan a teljesen észszerűtlen, az európai energiaellátást veszélyeztető Oroszország elleni olaj- és gázembargó melletti agitálásáról szóltak a hírek. Verhofstadt opportunista karakterét kellően szemlélteti, hogy már belga miniszterelnöki pozícióját is ugródeszkának tekintette, hogy leváltsa Romano Prodit az Európai Bizottság elnökeként 2004-ben.

(Photo by Alexandros Michailidis / POOL / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP)

Belga miniszterelnökként 1999 és 2008 között szolgált, ám kormányfőként való bukása után hiába kezdett bele karrierjébe az Európai Parlamentben, 2009-ben sem sikerült elnyernie a hőn áhított elnöki pozíciót a Bizottság élén. EP képviselőként azonban radikális föderalista gondolkodását az EU Alkotmányügyi Bizottságában (AFCO) kamatoztathatta, ahol az európai integrációs folyamat intézményi vonatkozásait felügyelte. 2009 júliusától a Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért (ALDE) párt elnöke volt, majd 2016 szeptemberétől az EP által delegált – ám egy idő után eléggé önjáróvá váló – Brexit-ügyi főtárgyaló lett. Verhofstadt kulcsszerepet játszott abban, hogy – ahogyan Pogrányi Lovas Miklós fogalmaz – Európa legéletképtelenebb országa Belgium lett: az etnikai ellentétektől szétfeszített állam működésképtelen, a muszlim bevándorlók jelentős része nem hajlandó az integrációra és párhuzamos társadalmakat épít, az azonos neműek házassága mellett az eutanázia is legális – sőt, 2014 óta a gyermekeutanázia is, bár ez már nem írható Verhofstadt számlájára.

Miközben Verhofstadt sokszor szó szerint habzó szájjal vádolta meg korrupcióval a magyar kormányt, addig 2018-ban az általa vezetett ALDE pártcsalád átszámolva közel 38,5 millió forint értékben kapott támogatást nyolc multinacionális cégtől lobbitevékenységéért cserébe. Egyébként olyan cégeket képviselt az ALDE, mint a génmódosított élelmiszereket előállító Monsanto, a környezetszennyező permetezőanyagokat előállító svájci Syngenta vállalat, vagy a Disney, az Uber és a Google.

Verhofstadt karrierjére finoman szólva az is árnyékot vetett, hogy a 2019 májusában az ún. Panama-iratok kiszivárgása után a világ számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a belga politikus számos nagyvállalatban töltött be kulcsszerepet az EP-képviselősége mellett. Például 2010 és 2016 között egy offshore céget működtető cégcsoport, az Exmar-csoport igazgatóságában keresett 20 millió forintnak megfelelő összeget évente. Verhofstadt emellett jelentős jövedelemre tett szert a Sofina és az APG vállalatoktól, valamint az EIPA (European Institute of Public Administration) nevezetű intézettől is. Ennek fényében nem meglepő, hogy képviselői tevékenységén kívüli éves jövedelme legalább 55 millió forintnak megfelelő összegre tehető.

Emellett más sötét ügyletek is felmerültek a neve kapcsán, például, hogy a görög adósságprogram vitájában megzsarolta a görög miniszterelnököt. Verhofstadt természetesen tagadta a vádakat, ám az nem zárható ki, hogy a reflektorfényből való átmeneti kikerülése kétes üzleteinek köszönhető.

Önmagukban a fenti esetek is rávilágítanak a felfelé bukás jelenségére az EU-ban, ám a még részletesebb kép érdekében az elemzés folytatása várható további, hasonló pályát befutó uniós politikusokkal.