Az Origón jelent meg a következő címet viselő cikk: „Hobo megható és drámai emlékezése arról, hogyan segítette őt Benkő László a kommunista diktatúra évtizedei alatt.”

Majd ehhez fűzte hozzá a következő kommentet az egykori Favágók együttes basszusgitárosa a Facebook-oldalán: „Nincs okom kétségbe vonni, hogy így történt, csak hát furcsa ezt olvasni attól, akinek az apja 1958-tól belügyminiszter-helyettes is volt, öccse pedig az MSZMP politikai tanácsadója.”

Nincs oka Vágónak kétségbe vonni a történteket, ám mégis ezt teszi. Képtelen hallgatni a gyász idején, amikor annak lenne itt az ideje.

Mintha nem bírná elviselni, hogy a kommunista rokonsággal rendelkező Hobóból nem feltétlenül vált kommunista.

Mint ahogy azt sem, hogy a nemzeti érzelmű Benkő Lászlónak, akinek sohasem hiányzott a füléből az aranykereszt fülbevalója, lehetett tartása, bátor kiállása a komcsi időkben is, nyújthatott segédkezet egy olyan művésztársnak, akit mások kommunistának gondoltak. Vágó a jelek szerint az emberi minőséggel nem tud mit kezdeni.

Az ízléstelen megállapításból még az a kérdés is kisejlik, ha esetleg hasonló helyzetben neki kellett volna segíteni Hobón, akiről tudta, hogy a bolsevik elveket valló családtagjai ellenére nem kommunista, akkor megtette volna-e a máig a neokommonizmus emlőit szopogató Vágó?

Vajon mi lehet fontosabb a DK-snak? A gyilkos, elnyomó eszme mindenáron való szolgálata vagy az ember?

Költői kérdés.