Horváth Tamás: A Wolters Kluwers jogászdíj energiajog kategóriájában te lettél a 2019-es év jogásza. Mit takar az energiajog fogalma? Mivel foglalkozik egy energiajogász a mindennapokban?

Dr. Tóth Máté: Az energiajog egy olyan szabályozott jogterület, ahol nagyon erős közjogi eltérítettség van számtalan olyan ok, eredő, társadalmi érdek mentén, amelyeket alapvetően ma már társadalmi elvárásként kezelünk. Ahogy az 1789-es nagy francia forradalom idején a kenyér, száz évvel később a társadalombiztosítás; napjainkra az olcsó, hozzáférhető, ellátásbiztonsággal rendelkező energia vált alapvető szükségletté. Ehhez alkalmazkodott a jog, s ennek megfelelően lett egy szabályozási terület az energiajog: az energia rendelkezésre állásával, az erőművekkel, az értékesítéssel, valamit az ezekhez hozzátartozó infrastruktúrával kapcsolatos társadalmi érdekeket biztosítja.

Amikor társadalmi kérdésekről, pl. rezsicsökkentésről, energiaellátásról vagy akár a klímapolitikáról beszélünk, akkor ugyan alapvetően társadalmi-politikai témákat feszegetünk, de mindig ott van láthatatlanul a jog és a kikényszeríthetőség kérdése is. Mit enged meg a jog? Milyen eszközök állnak rendelkezésre a jog által? Nagyjából ez az energiajog létjogosultsága: ebben pedig egy nagyon mély elemi, természeti, primordiális logika jut a felszínig. A szabályozási szükségletek, minták mindig primordiálisak: közösségi érdekek és hatalmi viszonyok állnak mögöttük.

Fotó: Kozma Zsuzsi

Horváth: Említetted a klímapolitikát. Ami azt illeti, a klímaváltozás, sőt a klímavészhelyzet az egyik leggyakrabban hangoztatott politikai hívószóvá vált a világban, különösképpen Európában. Mi ennek az oka? Mennyire beszélhetünk valós problémáról a klímaváltozás kapcsán?

Tóth: A környezettudatosság szükségességének a felismerése szerencsére és üdvözlendő módon már most egyre inkább arra ösztönzi a nyugati társadalmakat, egyes gazdasági társaságokat és az államokat is, hogy a gazdasági növekedésnek minden más szempontot alárendelő megközelítésről áttérjenek egy olyan növekedési útra, amely a társadalmi szükségletek kielégítése során a Föld eltartóképességét és terhelhetőségét nem haladja meg. E törekvések közös nevezője, hogy tartozunk annyival a saját utódainknak, hogy a fogyasztói kultúránk oltárán nem áldozzuk fel az ő esélyüket egy élhető világra. Ez egy elemi belátás, ha úgy tetszik, megint csak egy primordializmus. A saját utód a legerősebb természeti primordializmus.

Földünk és erőforrásaink megóvása, ezek továbbörökítése a jövő generációink számára közös felelősségünk, így egy környezettudatos, progresszív, primordiális szemléletmódra való áttérés nemcsak önmagunkkal, de gyermekeinkkel és unokáinkkal szemben is kötelességünk. Ez azt gondolom, politikai elköteleződéstől mentes kijelentés, ahogy ennek nincs jobb- vagy baloldali politikai kizárólagossága sem.

Horváth: Mégis mintha azt látnánk, hogy a baloldal igyekszik kisajátítani ezt a témát.

Tóth: A hagyományos baloldal-jobboldal felosztás, mely a XVIII. századi párizsi parlamenti ülésrendből ered, mára sok tekintetben értelmét vesztette. A háromszáz évvel ezelőttről megörökölt pozíciókat a Szovjetunió összeomlása, az EU létrejötte, a 9/11 vagy éppen a mostani iráni-amerikai konfliktus még jobban összekeverte, de ez igaz azokra az új, korábban nem látott kérdésekre is, melyek ma tematizálják a politikát.

Persze van, ami megmaradt orientációs pontként: méghozzá az, hogy inkább az emberek vágyott-képzelt egyenlősége vagy inkább a természetes egyenlőtlenségük a világnézeti kiindulópont. Tény, hogy a hagyományosan baloldali gyökerű, mai egalitárius, egyenlőségelvű pártok, csoportok és ideológiák hangosabbak a klímaváltozással kapcsolatos társadalmi követelések tekintetében, de az elmúlt nyolcvan évben mindig is hangosabbak voltak, bármiről is volt szó.

Ez azonban csalárd árukapcsolásokhoz vezet: a klímaváltozás nagyon is valós, természeti problémáját olyan egalitárius, individualista és morális politikai követelésekkel, „termékekkel” kötik össze, melyeknek semmi közük a klímaváltozáshoz, mesterségesek, sőt sokszor kifejezetten természetellenesek is. Az ún. patriarchátus elleni küzdelemtől az egyén szélsőséges szabadságának (szabadosságának) követelésén, a globalizáción, a nemzetállamok lebontásának szándékán, az „adultizmus-ellenességen” át a transzneműek jogaiig széles a klímaváltozás ürügyén, csalárd árukapcsolásokkal újra eladni kívánt baloldali politikai „termékek” skálája.

Fotó: Kozma Zsuzsi

Horváth: A klímaváltozás kapcsán szét lehet választani a politikát és a tudományt?

Tóth: Természetesen szét lehet választani, sőt érdemes is megtenni. A klímaváltozás mint politikai hívószó és mint tudományos jelenség két külön dolog, nem is fedik egymást tökéletesen. A klímaváltozás mint tudományos jelenség természettudományos tény, ami mindig is volt, akkor is, amikor még nem volt ember, illetve amikor az ember környezetre gyakorolt hatása még elenyésző volt.

Az éghajlat nagyon kényes egyensúlyt jelent, mely egészen gyorsan egészen szélsőséges változásra képes: a negyvenezer évre is visszamenően elvégzett pollenvizsgálatok tanulsága szerint pedig az ember pusztító környezeti hatása nélkül is számtalan ilyen szélsőséges változás következett már be. Eleinket az őskorban az éghajlat szélsőséges, sokszor igen gyors megváltozása is gyötörte – sőt, ez gyötörte a leginkább. Észak-Európa nagy tájai igen gyorsan, egy évtized vagy néhány év alatt is drasztikusan megváltoztak, a vadállatállomány azonnali elvándorlását eredményezve. A Golf-áramlat bármely zavara Európa szélsőséges lehűlését, a föld és a tengerek eltérő hőelnyelési tulajdonságai pedig kegyetlen szeleket, pusztító viharokat okoztak.

A jég minden kiterjedése fagyhalállal és az élelemforrások eltűnésével járt, a jég minden visszahúzódása pedig hatalmas árvizekkel, özönvízzel. Komplett neolit, történelemelőtti városok pihennek a víz alatt ma Japántól Anglia partjaiig, amelyeket akkor építettek a lakóik, amikor 160 méterrel is alacsonyabban volt a tengerek vízszintje. Mindezek őseinket elképzelhetetlen kihívások elé állították, és roppant szívósságra, fokozott altruizmusra, szervezésre, munkamegosztásra, közös erőfeszítésre és az azonnali jóllakás elhalasztására kényszerítették: ezek pedig nem mások, mint az államiság, a jog és a közösségszervező idealizmus természeti, kezdeti, ha úgy tetszik, primordiális eredői.

Ehhez, a külső természeti jelenséghez természetesen a szennyező, nagyfogyasztó ember és ipara is hozzáteszi a magáét, amit nem szabad elbagatellizálni. A klímaváltozás valóság: mióta rendszeresen mérik a hőmérsékletet (1880 óta), a globális átlaghőmérséklet 0,9 Celsius-fokkal emelkedett, a tizennyolc legmelegebb évből tizenhét 2001 után volt, a legnagyobb melegedést pedig a Sarkvidéken mérték, ami a két fokot is eléri.

A klímaváltozással foglalkozó kutatások ráadásul jellemzően azért becsülik alá a várható hatásokat, mert a már rendelkezésre álló adatokból – régi berögződésként – lineáris következtetéseket vonnak le. A klímaváltozásban azonban az az igazán fenyegető, hogy a jelenlegi szakaszában a változások nem lineárisak, azaz a folyamatok felgyorsultak és megjósolhatatlanná váltak. Mindez azt jelenti, hogy komplex rendszerként és komplex hálózatként kaszkád folyamatokat eredményeznek. Ez olyan, mint az időjárás, ami ugye viszonylag pontosan megjósolható másnapra, de hogy egy hét múlva vagy egy hónap múlva mi lesz, azt pont azért nem lehet meghatározni, mert ez a komplex hálózatokkal, rendszerekkel foglalkozó elmélet olyan belső törvényszerűségeket tartalmaz, amelyek nem írhatók le egy egyszerű lineáris képlettel.

Fotó: Kozma Zsuzsi

Horváth: Mégiscsak jogász vagy, a jog a te igazi „vadászterületed”. Ez – mármint a jog – milyen szerepet játszik a klímaváltozás hatásainak megelőzésében, kivédésében és kezelésében?

Tóth: A jog a mai eszköztárunkban a legfontosabb eszköz, ami a klímaváltozás kockázatainak megelőzése, a már fennálló jelenségek kivédése, illetve a negatív hatások kezelése tekintetében a rendelkezésünkre áll. Ez annak köszönhető, hogy hagyományosan erős államaink, erős jogrendszereink vannak, így a jog ki tudja kényszeríteni azokat a magatartásformákat, melyeket magától nem mindenki követne.

A jog Európában – beleértve Magyarországot is – nagyon erősen beavatkozik: eltéríti azokat a piaci, nagyfogyasztói viszonyokat, értékesítési láncokat, amelyek egyébként meghatároznák az ipart, az energiaszektort és a többi hasonló terület mellett a mi magatartásformáinkat is. Erre pontosan a klímaváltozás negatív hatásainak csökkentése, illetve – tágabban értelmezve – a fenntarthatóság érdekében ma fokozott szükség van, ezért az energiajog, illetve az energia- és klímapolitika Európában és Magyarországon rendkívül hangsúlyos. Igen sok olyan szabályozás lépett vagy lép életbe, amely a versenyképesség rovására helyezi a hangsúlyt a fenntarthatóságra mind a jogalkotásban, mind pedig a piaci szerkezetben, nagyon helyesen. Ezzel szemben látni kell, hogy a valódi szennyezők, tehát az USA, Kína, Oroszország, India, Afrika és Dél-Amerika messze nem tesznek annyit a fenntarthatóságért és a klímavédelemért, mint mi.

A klímavédelem (fenntarthatóság), az energiabiztonság és a versenyképesség klasszikusan egymással konfliktusban lévő, ha úgy tetszik, egymással konkuráló elvek. Így van ez a jogban is. Az a kérdés, hogy a globális klímaváltozás miatt hol kell megtalálni ennek a háromnak az ideális egyensúlyát az európai energiapolitika vagy a kis Magyarország tekintetében, és itt lép előtérbe a jog. Mindez nem keverendő össze azzal, hogy nekünk egyénekként mit kell megtennünk, és azzal sem, hogy mit teszünk meg mások, például a valódi szennyezők helyett.

Láthatjuk, hogy valóban szignifikáns önkorlátozásokat vezet be az EU a saját versenyképessége és jóléti szintje rovására is, lásd pl. a fenntarthatósági energetikai projekteket, az erőművekkel kapcsolatos környezetvédelmi elvárásokat, az ipari létesítmények ciklikusan csökkenő CO2-kvótamaximumait, a zöldenergia erőltetett térnyerését, illetve a legújabb Zöld Megállapodást. Még egyszer mondom: nagyon helyesen, sőt még sokkal többet is kell. Ám ne feledjük egy pillanatra sem: amit Európa és Magyarország tesz, azt ma még sokszor tényleg a versenyképesség rovására teszi. Amikor a megújuló termelés 31 Ft/kWh, ezzel szemben a fosszilis mondjuk 14, Paks meg 8-9, akkor érezzük a közgazdaságtani logikát: a megújuló energiaforrások – tisztán piaci alapon – még mindig nem feltétlenül kompetitívek.

Horváth: Szóba került az ún. Zöld Megállapodás. Mit érdemes róla tudni?

Tóth: A Zöld Megállapodás egy frissen tető alá hozott, Magyarország által is megszavazott uniós egyezmény, melynek értelmében az Európai Unió tagországai vállalják, hogy 2050-re együtt elérik a teljes karbonsemlegességet. Egyedül Lengyelország nem csatlakozott a megállapodáshoz, pontosabban – nem kevés jogtechnikai, sőt jogbiztonsági aggályt felvetve – nyitva hagyták az EU döntéshozói, hogy Lengyelország úgy csatlakozhasson utólag a megállapodáshoz, hogy annak megkötésekori hiánya ne vezessen a megállapodás érvénytelenségéhez.

Ez pusztán jogászkodás, a lényeg viszont az, hogy az EU egész területén és hazánkban is elindul egy üdvözlendő és igen dinamikus dekarbonizációs folyamat. Ezzel párhuzamosan az Európai Bizottság 100 milliárd euró értékű beruházást kíván mozgósítani, hogy segítse az unió gazdaságainak környezetbarátabbá válását és az éghajlatváltozás elleni fellépést.

Fotó: Kozma Zsuzsi

Horváth: A valódi szennyezők, ahogy erre utaltál is, nem az európai országok, mégis elsősorban az európai döntéshozókat támadják a klímaaktivisták.

Tóth: Szimbolikus, hogy miközben az Európai Tanács épületében az EU tagországai – Magyarország is – éppen elfogadták a Zöld Megállapodást, addig a Tanács brüsszeli épületének külső homlokzatát dühös Greenpeace-aktivisták gyújtották fel.

Az egész klímakérdés mögött van egy erős fókusztévesztés: Európa és a nyugati ember mindenért magát hibáztatja: a világ túlnépesedéséért (noha mi fogyunk), a CO2-kibocsátásért (Európa: 12%) és az óceánokba kerülő műanyagokért is (Európa ennek kevesebb mint 0,8%-áért felelős). Széles a skála, ami elmegy egészen az Extinction Rebellion- és BirthStrike-szerű, a nyugati társadalmak és népek önfelszámolására felszólító destruktív őrjöngésig is.

A közeli-távoli iránti érzék teljes hiánya ezaz egyén fékevesztett kultusza és valamiféle egyetemes emberiség nivelláló egyenlősége:

A két képzelt végpont közti valóságos egyenes minden köztes struktúrája leértékelődik – kultúrák, genetikai különbségek, nagy akaratok, népek, hierarchia, uralom és önuralom. Pedig ezek a zárójelbe tett struktúrák, különbözőségek, barátságok, kultúrák, népek pontosan azok a képletek, amiken az emberi minőség, sőt az egész civilizáció nyugszik!

Így lehetséges, hogy a svéd szociálisügyi miniszter, egy feminista nő aggályosnak tartja a magyar családtámogatási rendszert, mert az saját gyerekek vállalására buzdít – afrikaiak befogadása helyett. Hasonlóan, a BBC „szakértője” szerint problémás a magyar gyerekvállalás támogatása akkor, amikor a világ túlnépesedik. Az, hogy egy apa szereti a fiát, egy állam különbséget tesz honos és idegen közt, vagy hogy létezik minőségi különbség érdemes és érdemtelen közt, a nyugati jogrendszerekben és morálban lassan értelmezhetetlen, sőt kifejezetten tiltott lesz.

A lemondás lett Európa másik neve, aki nemhogy viharos ifjúkoráért, de még a létezéséért is bocsánatot kér. A nyugati civilizáció ipari előnyét nagymértékben a valós globális felmelegedés miatti nyugat-európai önostorozás töri meg: az európai produktivitás egyébként is messze a kínai alá zuhant – az autóiparban átengedett versenyelőny valószínűleg az utolsó még meglévő technológiai elsőbbség feladása volt.

Nyugaton a technológiai fejlődés egy megújuló, alacsony környezetterhelésű, újrahasznosító, módszeresen zöld irányba fordul (egyébként nagyon helyesen), miközben a tamiloknál vagy Kínában konkrétan szemétfolyók hömpölyögnek, de érdemes megnézni az egyiptomi sivatagot is, ahol több a szemét, mint a homok. Mégis, valamiért Európával szemben sikerül csak toporzékolnia a klímaproblémákból politikai tőkét kovácsoló, vállaltan globalista csoportoknak. Nagyjából úgy, ahogy a nők jogaiért sem az Emirátusokba vagy az afrikai gyerekcsonkítások színhelyére mennek tüntetni az emberi jogi hangoskodók. Ebben nemhogy szakmaiság, de ésszerűség sincs. Ez egy valós probléma félrekezelése, egy fókusztévesztés.

Fotó: Kozma Zsuzsi

Ez a fókusztévesztés pedig egyfajta túlérzékenységgé fokozódik: a világ Greta Thunbergre figyel, a kétes hátterű csoportok által futtatott globalista-klímaharcos kislányra, akinek a világért aggódó szavai szentek és sérthetetlenek. Bárkinek nekiesnek és meg akarják lincselni, legyen az tudós, elismert klímaszakember vagy bárki, aki udvariasan felveti: a nagyon is komoly klímakérdés kissé összetettebb, mint amit ez a szentszavú gyerekpróféta állít, a valódi szennyezők nem Európában vannak,

Jól látható módon azonban nem szabad kritizálni, amit ez az Asperger-szindrómás nyugati kislány – aki minden ízében szimbólum – kinyilatkoztat. A nagyfokú túlérzékenység, a mindenféle másságot értékként, individuumként ünneplő liberális és filantróp delírium mélyén egy látványos lefele irányú mozgás, egy antiszelekció vette kezdetét, és ennek a szimbóluma Greta Thunberg.

A világ vezető politikusai meghívják az ENSZ-klímacsúcsra, hogy aztán alázatos-bűntudatos szerepet mímelve meghallgassák, ahogy „vádolja” őket. Hatalmas show-műsor ez. Pontosan ugyanolyan, mint ahogy az Európai Parlament képviselői tülekednek, hogy együtt fotózkodjanak a szakállas énekesnővel, Konchita Wursttal, Európa új szimbólumával.

Versenyfutás ez a le-irányú mozgásban. Remélem, érezzük azt a történelmen átívelő ellentétet, ami Greta Thunberg és Gilgames; Konchita Wurst és Héraklész alakja között feszül. Egy korról sokat elárulnak az ikonjai.

Horváth: Említetted, hogy a klímavédelemben (többek között a jog területén is) Európa jár az élen, ezzel szemben a világ többi részének országai, amelyek a valódi szennyezők, nem nagyon foglalkoznak a kérdéssel. Hogyan lehetne elérni azt, hogy a világ többi része is belássa, hogy amennyiben meg akarják őrizni az életterüket és a környezetüket, nagyobb hangsúlyt kell fektetniük a klímavédelemre?

Tóth: A válasz többirányú. Egyrészt pont azok a dolgok, amiket a klímasztrájkolók a leginkább támadnak – az erős állam, Európa mint közösség érdekérvényesítő képessége; a határok; a honos és idegen közti különbségek megléte – lennének szükségesek ahhoz, hogy Európa, aki élen jár a klímavédelemmel kapcsolatos önkorlátozásokban, hatást gyakoroljon a világra.

Ha tetszik, ha nem, ennek a csendes gazdasági nagyhatalomnak újra be kell lépnie a politikumba, hogy kényszeríteni tudja a valódi szennyezőket. Ehhez éppen, hogy erősebb államokra, erősebb Európára, vagyis a globális klímaaktivisták elképzeléseivel szembemenő irányvonalra lenne szükség. A klímaváltozás kérdése egész egyszerűen egy újrapolitizálást tesz szükségessé: a depolitizálódott, elpuhult Európa és az európai államok erőteljes újrapolitizálódását. Ez a második fontos eszköz a jog mellett.

Harmadrészt pedig, mint arra már kitértem, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik egy valódi szemléletváltás megvalósítása is, amely már nem csak arra helyezi a hangsúlyt, hogy a jog hogyan tudja kényszeríteni az ipari résztvevőket, vagy egy újrapolitizált, aktív európai térség hogyan tud nyomást gyakorolni a valódi szennyezőkre. Hanem ezek mellett arról is szól, hogy te, én, mi, egy magyar, egy bolíviai, egy tamil mit tesz a saját környezetében és közösségében azért, hogy minél kisebb legyen az éghajlatra gyakorolt emberi hatás, minél kevesebb legyen a szennyezőanyag-kibocsátás, s hogy minél nagyobb újrahasznosíthatósági fokot lehessen elérni.

Ez a szemléletváltás az, amire igazán nagy szükség lenne. Fontosabb, mint az energiajog, a klímapolitika vagy éppen szent és sérthetetlen gyerekprédikátorok hangja. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy ez a szemléletváltás egy egészen más embertípust követel, mint amit a klímasztrájkokon, a világvárosok belvárosaiban globális tüntetéseken látunk. Ezekkel a nagy „természetvédőkkel” sosem egy túrán találkozol valahol a hegyekben vagy közös szemétszedésen. Ezek a hangos aktivisták tipikusan nagyfogyasztók, rendszerint ők a célközönségei az óriási világcégeknek, amik nem mellesleg a gondolkodásukat is alakítják.

Fotó: Kozma Zsuzsi

Ők azok, akik a nagyobb szabadságért, a nagyobb individualizmusért, a nagyobb eloldódottságért, a határok lebontásáért, a kevesebb kötelezettségért, a kevesebb iskoláért, a kevesebb államért harcolnak.

Ez valahol pont azoknak a primordiális, természeti és pszichés alapfeltevéseknek a tagadását is jelenti, amelyekre most mind nagyobb szükség van, és nem mellesleg ezt a civilizációt naggyá tették. Ezek a természeti, primordiális képletek merő ellentétben állnak azzal, amit ma sokszor az ökobaloldal mutat – világnézetilegés emberileg is. Az önfegyelem, az altruizmus, az érdem, a határok megvonásának és a szankciónak a képessége, a hierarchia, az, hogy kellemetlen dolgokat szívesen teszünk meg – ezek mind egy olyan embertípust feltételeznek, amire a klímaváltozás miatti önkorlátozás, a saját károsanyag-kibocsátás tudatos kontrollja tekintetében egyre inkább szükség lesz.

Úgy látom, hogy ennek a szükséges, progresszíven primordiális embertípusnak az antitézise az, ami a klímaválságot a transzparenseire tűzi. Éppen, hogy egy ezzel ellentétes embertípus megszületése kell, hogy megtörténjen, ez Európa világos érdeke, mely jelentőségében messze a jog és az újrapolitizálódás felett áll, de egyúttal éppen igenli is ezeket.