Ez a groteszk, amiről beszélek, nem a nevetséges és bizarr elemeket komolynak álcázó művészeti kifejezőeszköz. Az a fajta, régi groteszk egyidejűleg kiváltva viszolygásunkat és szépérzékelésünket kézen fogva vezetett el minket a katarzisig. Nem a Svejkről, a Háry Jánosról vagy Örkényről beszélek tehát groteszk címszó alatt. Hanem arról, hogy az írás, a festészet, a filmkészítés mestereivel ellentétben a groteszkgyártó kisiparosok nem érzéssel adagolják, hanem mértéktelenül ránk öntik furcsa, torz megközelítésüket.

A groteszk pedig nem tűr vetélytársat. Ha csak ő van a porondon, akkor szörnyű zsarnok. Akkor a tartalom már nem fontos, a művészeti alkotás pedig öncélúvá lesz.

Az éjjel-nappal groteszk elsőrangú igazolása a tehetségtelenségnek és a tudáshiánynak. A képzőművészetben groteszknek hazudni két-három krikszkrakszot, az alkotó autonómiájának ürügyén alantas gondolatokat, szándékokat, igénytelenséget védelmezni annak a ténynek az elfedése, hogy az illető nem Rubens. Nem akkor és ott, valamint összehasonlítva vagy éppen párhuzamba állítva egymással, hanem konkrétan sem az. Nem ismeri azokat a technikákat, mint Rubens. Nem ismeri annyira a térábrázolást, az emberi anatómiát, mint Rubens. Nincsenek ismeretei a színekről, a formákról, nincs mondanivalója, következésképpen szimbólumteremtő képessége sem. Ellenben meggyőződéssel vallja, hogy a művészet célja a változtatás, a formák, a rend felbomlasztása. Ezért hirdet forradalmat, botrányt, ezért vonzódik ösztönösen a rúthoz, a gusztustalanhoz, a szokatlanhoz, mert ezekből merítkezve érzi magát különlegesnek. Mozart harmóniájától így jutunk el Schönberg atonális antizenéjéhez, Balzac mondataitól Tandori Dezsőig. A formabontó művész a groteszk ábrázolásmóddal megtámogatott nyugtalanságon kívül nem képes megmutatni semmit a valóságból. Figyeljünk csak Marxra, akinek a filozófiáról vallott nézetét a művészetre is kiterjesztve fülön csíphetjük a kulturális marxistákat: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték, de a feladat az, hogy megváltoztassuk.”

Ezért nem értünk szót a marxista és liberális esztétika alapján álló emberekkel. Ők szépnek és izgalmasnak a jó technikával, de tartalmatlanul szőtt történetet, kompozíciót látják. Szakadatlanul keresik a forradalmat a művészetben, üdvözlik a kritikát, a bomlasztást, a régi világ ledöntését. Olykor nem is tudják, hogy éppen mi pereg a szemük előtt: nevetnek a színházban az olcsó szójátékokon, utalásokon, mert más is nevet körülöttük, és kell a bizonyság, hogy ők a művelt, intelligens részhez tartoznak. Mindeközben a valóság az, hogy a szóban forgó művészeti produkció vagy a termék a groteszk kötelező elemeivel felvértezve a megértés és befogadás legalacsonyabb szintjét célozza meg. Ez a szint a politikailag és közéletileg motivált művészet szintje az örök kérdések kutatása helyett. A modern művészet ürügyén a hazai színházak, kiállítótermek, mozik és a könyvbemutatók nagy részében a liberális társadalom plebszének, a gondolattalan, sznob, ostoba és előítéletes embereknek a beetetése zajlik. Hozzá kell tenni, hogy a közélet jobboldalán pusztán azért nem ez a helyzet, mert ott a nagyközönség lehorgonyzott a harmincas években (ami úgy szintén nagy baj, de ez a cikk most nem erről szól).

A modernitás győzelme megteremtette az élcsapat saját bejáratú szellemi csőcselékét. Akikkel leginkább semmiről sem érdemes beszélgetni, mert amit mi olvastunk, annak ők a közelében sem járnak, amit mi írunk, gondolunk, teremtünk, annak a befogadására képtelenek. Mert a groteszk vírusa már bent van a testben. Még lappang, de hamarosan előbújik, megfertőz másokat. Tiszteletlenséget, hitetlenséget, igénytelenséget, önimádatot hirdet, idegen bálványokat tiszteltet. Mindeközben ők a világ legkorlátoltabb, legbutább emberei, szabadságuk ketrecharc, hitük utópia, életüknek célja, mélyebb értelme, iránya nincsen. De azért fenntartják a jogát, hogy minimum az egész emberiséget kiokosítsák a maguk beteg világképéről.

Groteszk látvány, kétségtelen. De a probléma leírása után ejtsünk egyetlen mondatot arról, mit tehetünk ellenük. Ez a mondat pedig így hangzik: humorosabbnak, jobbnak, műveltebbnek lenni náluk, azonkívül pedig jobb embernek is. Meg kell különböztetni a groteszket a humorostól, el kell mondani ezredszer is, hogy a tiszteletlenség nem értékmérő a művészetben. Az igazi művész valójában elemelkedik korától: amit létrehoz, az az örökkévalóság bélyegét hordozza. Ennek hiányában az életmű elenyészik, vagy ha pontosabban fogalmazunk, valóságos helyére kerül. Néhány éve meghalt Esterházy Péter, a magyar posztmodern atyja, a buzgó szójátékok, sűrű vendégszövegek és groteszk elemek mestere. De vajon mi maradt utána? Ki idézi, ki olvassa, mennyire hagyott nyomott a magyar szellemi életben? Azt látjuk, nemigen. Az életében mellészegődött rajongótábor más bálványok után fut, ha felidézik alakját, rendszerint a politikával vagy valamilyen közéleti vitájával kapcsolatban. És nem azért van ez így, mert az emberek úgy általában nem olvasnak (ez is igaz, persze), hanem mert Esterházy groteszk bravúrprózáját máris kikezdte az idő. Mindeközben évtizedek, évszázadok óta halott írókat adnak ki újra, a toll valódi mestereit, az irodalom (és képzőművészet, film, zene) tehát nem eleve halott vállalkozás.

Annyira tehát mégsem reménytelen a helyzet. Csak vegyük valamennyire komolyan magunkat, a művészetet és a másik embert.