Kontraproduktív szankciók

A szankciópolitika történelmi sikertelenségének legeklatánsabb példája az Egyesült Államok immáron hatvan éve (!) tartó embargója Kuba ellen, hiszen sem a latin-amerikai ország izolációja, sem a Castro-rezsim megbuktatása nem járt sikerrel. Az Egyesült Államok 1962-ben John F. Kennedy alatt vezette be azt a kiterjedt szankciós-csomagot, amely a különböző elnökök alatt mikor szigorúbbá, mikor megengedőbbé vált. Reagan elnök adta hozzá először Kubát a Terrorizmust Támogató Államok (SSOT) listájához, majd George H. W. Bush írta alá Kubai Demokrácia Törvényt, ami azt is megtiltotta a latin-amerikai ország számára, hogy harmadik országban tevékenykedő amerikai vállalatok termékeit megvásárolja. Ennek következménye, hogy a legtöbb amerikai cégnek tilos Kubával üzletelni, aminek immáron hatvan éve célja, hogy gazdaságilag elszigetelje az országot és a kubai népet fellázítsa a regnáló kommunista állampárt ellen.

(Photo by ANTOIGNE LORGNIER / ONLY WORLD / Only France via AFP)

Az amerikai embargó ellenére a kommunista kormány nem bukott, amit jól mutat, hogy noha maga Díaz-Canel nem a Castro család tagja, azonban kormányában a családnak több tagja is fontos pozíciót tölt be.

Azt is láthatjuk, hogy az embargó gyakorlatilag kontraproduktív hatással van az ország lakosságának lélekállapotára, ami így ütőkártyaként szolgál a kubai szocializmus működésképtelenségének megmagyarázására, miután elmossa a határvonalat a belpolitikai kudarcok következményei és az embargó okozta nyomor között. Miután az amerikai kormány lényegében megtiltotta állampolgárainak, hogy Kubába utazzanak, a turizmusra berendezkedett vállalkozó és munkavállaló kubaiak kénytelen voltak visszatérni az állami foglalkoztatásba, ami lényegében a kommunista rezsim ellenőrzését erősítette felettük.

Lehet-e az emberélet „járulékos veszteség”?

Az sem másodlagos szempont, hogy az Egyesült Államok Nemzetközi Kereskedelmi Bizottságának (USITC) számításai szerint az amerikai vállalatok évente 1 milliárd dollárnyi bevételtől esnek el az embargó következtében. Azonban az Egyesült Államok megengedheti magának a teljes embargóval együtt járó veszteségeket, mit sem törődve azzal, hogy kubai családok halnak ebbe bele. Statisztikailag kimutatható, hogy az amerikai embargó veszélyezteti a kubaiak egészségügyi állapotát, a nők és gyermekek jólétét, valamint a rákos és AIDS-es kezelésének hatékonyságát is. Sőt, a koronavírus-járvány közepette az Egyesült Államok megakadályozta, hogy egy lélegeztetőgépeket árusító svájci cég Kubának adjon el ilyen készülékeket. Emiatt kezdetben a kubai egészségügyi rendszer nem tudta hatásos módon kezelni a járvány terjedését, aminek következtében rengetegen meghaltak.

(Photo by YAMIL LAGE / AFP)

Mindeközben az abszolút számokat figyelembe véve a kínai kormány több embert börtönzött be és végzett ki, mint a kubai kormány, ráadásul nagyobb nemzetbiztonsági kockázatot is jelent az Egyesült Államokra nézve, mint a – szovjet proxyállam státuszát több mint harminc éve elveszítő, és ezáltal – még csak regionális veszélyt sem jelentő Kuba. Az amerikai vezetés Kína esetében azonban felismerte, hogy az emberi jogok, a politikai reformok és általánosságban az amerikai soft power eszköztárát akkor tudja leghatékonyabban képviselni, ha – a szankciók kivetése helyett – minél szorosabb gazdasági együttműködést alakít ki az ázsiai nagyhatalommal.

• Egyébként nem csak Kuba esetében mutatkozott meg, hogy Washington „járulékos veszteségnek” tekinti az embargó következtében életét veszítő ártatlan embereket. Ennek talán legillusztrisabb példája az Egyesült Államok 1993–1997 közötti ENSZ-nagykövetének Madeleine Albrightnak elszólása Leslie Stahl „60 perc” című műsorában, akit a műsorvezető az 1991-es öbölháború kapcsán arról kérdezett, hogy „megérte-e, hogy félmillió iraki gyermek halálát okozták a szankciók?” Albright erre úgy válaszolt, hogy „mi úgy gondoljuk, hogy az ár megérte”.