— Nagyon drága a jegy, kedves uram, de az embernek mégiscsak muszáj megvennie. Talán nincs igazam?

Félretettem az újságot és a hang irányába fordítottam a fejemet. A választó állt mellettem.

— Hm. Nos, igen. Ez már csak így van – motyogtam halkan, azzal megpróbáltam beletemetkezni a lapokba. Egy erőteljes kéz azonban kivette azokat a kezemből, s a mozdulat tulajdonosa az oldalak fölött az arcomba nézett.

Tekintetében szemrehányás tükröződött.

— Nem elég, hogy drága az utazás, de a járművek is túlzsúfoltak. Az emberek persze tolakodnak, lökdösődnek. Folyton rálépnek a cipőmre. A végén majd vihetem a cipészhez!

A hallgatás taktikája mellett döntöttem.

— De a cipész is csak a pénzt akarja! – folytatta a választó. – Ezt higgye el nekem. Elviszem javíttatni, s utána rosszabb lesz, mint volt. Aztán persze mehetek a boltba venni magamnak egy újat. S azt hiszi, hogy ezzel vége? – A választó erőltetetten felkacagott.– Hát, nagyon téved! Ott is csak kihasználják az embert. Hozzávágnak egy lukas vackot!

A gomb lenyomásával jeleztem a vezetőnek, hogy a következő megállónál le szeretnék szállni. Amíg az ajtó felé igyekeztem, fontos információkat tudtam meg az egészségügy helyzetéről is.

— A rendelőben a betegek már órák óta gyülekeznek, de az orvos még nincs sehol. Persze, azt mondja a munkahelyén, hogy beteget volt ellátni. De ebből egy szó sem igaz! Az asszisztensével volt moziban! Most mondja meg, uram, igazságos ez így?

Udvariasan köszöntem, s leszálltam a járműről.

Pár másodpercig jótékony csend honolt, de aztán a hátam mögött felhangzó szuszogás arról értesített, hogy a választó folytatni szeretné a megkezdett eszmecserét.

— A templomok meg tele vannak mindenféle csiricsáré képekkel és aranyozott szobrokkal, miközben a szegények meg a hajléktalanok az utcán éheznek! Nem beszélve az államtitkárról. Az minden héten vesz magának egy vadonatúj autót. Hát ehhez mit szól, tisztelt uram?

Meggyorsítottam a lépteimet. A választó követett.

— Külföldi gépkocsikban parádéznak, más meg tuszkolódjon a tömött buszon. Nem tetszik ez nekem, tisztelt uram. Nagyon nem tetszik!

Futásnak eredtem.

— A főnök meg bent ül az irodában és folyton csak parancsolgat. Közben meg hallgatja a rádiót. Drága éttermekbe járkál, holott a felesége otthon megfőzné feleannyi pénzért!

Elértem a lépcsőház ajtaját. Be akartam csapni az orra előtt, de a választó lába ezt megakadályozta.

— Az iroda egy kész bolondokháza. Jobb, ha nem is részletezem magának. Úgysem hinné el. A kollégák gorombák, a munkaköpeny zsíros. Az illemhely koszos, WC-papír persze nincs, valaki biztos lopja otthonra.

Hívtam a liftet.

— A piacon is megmondták, a miniszter a hibás! Csak herdálja a lakosság pénzét.

Kiléptem a folyosóra.

— A lift meg persze állandóan elromlik. A házmester oda sem figyel arra, amit mondok neki. A múltkor is csőrepedés volt. A szomszéd lánya szemtelen, a közös költséget meg folyton elsikkasztják.

A lakásajtót még sikerült idejében bevágnom az orra előtt. Miközben a lakás legtávolabbi zuga felé menekültem, még tompán hallottam kintről a következőket:

— Hétről hétre mennek fel a gyógyszerárak. Persze, a miniszterelnöknek telik rá. Na, ja. Úgy könnyű!

Bekapcsoltam a rádiót, de még a hangos zeneszón is átszűrődtek tompa mondatfoszlányok, melyből megállapíthattam, hogy a választó sokallja a képviselők fizetését.

Lassan beesteledett.

Éjszakai álmomból a telefon berregése riasztott fel. Amikor fülemhez emeltem a készüléket, a következők jutottak el a tudatomig.

— Arra válaszoljon nekem, kedves uram, mi lesz a nyugdíjemelésemmel?

(A borítókép a szerző munkája.)