A kisvárosi lázadó egykor lebontotta a falakat, ma építi őket.
Orbán Viktort ma nem lehet figyelmen kívül hagyni, ami nem kis teljesítmény egy tízmilliós, természetes erőforrásokkal alig rendelkező közép-európai állam vezetőjétől. Lehet szeretni vagy gyűlölni – és a legtöbben vagy így, vagy úgy, de viszonyulnak hozzá – de nem lehet rá nem odafigyelni. A közömbösség szóba se jön.

Orbán egyszerre alakítja az európai korszellemet és illeszkedik hozzá, jobban, mint eddigi változatos karrierje során bármikor. Azzal a döntéssel, hogy szögesdrót kerítést emelt a határon és vízágyúkat helyezett készenlétbe, megváltoztatta a menekült-kérdésről szóló vita irányát: az elszállásolásuk helyett a menekülthullám megállítása került középpontba. Erkölcsi imperalizmusnak nevezte Németország egyoldalú döntését a határok megnyitásáról, amivel Európa többi részét is arra kényszerítették, hogy kövessék a német gyakorlatot. Mozgásba hozta és becsatornázta a kontinens-szerte forrongó ellenérzéseket.

A magyarok zavarba hozták az unió bölcseit: bármilyen nehéz is volt elismerniük, bármennyire is ódzkodtak Orbán retorikájától, mégis ő volt az, aki betartotta az uniós jogszabályokat, amikor az olasz, görög és francia példával ellentétben nem engedte át a határokon a bevándorlók áradatát. „A határok védelme nemzeti felelősség” - mondta egy júniusi konferencián. „Egy államnak meg kell védenie a saját határait. Nem hiszek egy európai megoldásban.” Az európai vezetők akkor ki akarták közösíteni, ma viszont ő az európai mainstream jobboldal talizmánja.

Az orbáni politika az új európai norma. Orbáni hangokat lehet hallani a francia szélsőjobb-szerű Nemzeti Fronttól, a spanyol baloldali Podemostól, Lengyelország új konzervatív vezetésétől, a szocialista olasz miniszterelnöktől, Matteo Renzitől, a brit toryktól, sőt még Trumptól is Amerikában.

Orbán úttörő volt ezen a területen. Az orbáni gyakorlat a nemzeti érdekek kérlelhetetlen védelme és a nyílt bizalmatlanság az európai intézményrendszerrel szemben. Azoknak a fenntartásait közvetíti, akiket régen munkásosztálynak és parasztoknak neveztek, akik elkeseredettek a gazdasági válság miatt, és eltávolodtak a politikai elittől. Egy olyan gazdasági populista, aki az erőteljes állami szerepvállalás pártján áll, társadalmi szempontból pedig konzervatív. Keresztény értékekre hivatkozik, és nyílt megvetéssel beszél a hanyatló nyugati társadalmakról, a liberális elitről, a médiáról és a mohó bankárokról. „A legtöbb európai országban szakadék van az emberek véleménye és az elit politikai céljai között” – mondta nemrég magyar diplomatáknak.

Az orbánizmus hasonló az Európa peremén (Oroszországban, Törökországban) kialakult más izmusokhoz. Az ő verzója sokkal hígabb, nem egészen autoriter, és nagyjából egybeesik az uniós normákkal. Orbán szerint a magyarok előnyben a stabilitást és az erős vezetést a liberalizmussal szemben, ami a berlini fal leomlása óta a politikai korrektség zsarnokságává vált.

Ahogy politikai pályafutása során többször is, Orbán ismét egy történelmi pillanatot tudott megragadni. Lehet opportunistának nevezni, de annyi bizonyos, hogy az orbáni politika figyelemreméltó, hatékony és a példája ragadós.

(Politico)