A párhuzamos társadalmak már kialakultak

Niall Ferguson skót történész professzor Civilizáció című művében úgy vélekedett, hogy a migráció az emberi történelem során mindig egy természetesen lezajló folyamatként jelen volt, ami a bevándorlók sporadikus érkezése, valamint a befogadó ország kultúrájához, szokásaihoz és hagyományaihoz való alkalmazkodás esetén nem bizonyult végzetesnek egyetlen állam számára sem. A probléma akkor képes gyökeret ereszteni, ha ezen feltételek valamelyike nem teljesül: tehát vagy tömeges mértéket ölt a bevándorlók száma, vagy nem következik be a többségi társadalom meglévő struktúráiba való integráció. A kihívás akkor válik igazán súlyossá, ha ezen peremfeltételek egyike válik valóra, ahogyan az – a második világháború után kialakult munkaerőhiány miatt – a nyugat-európai országokban kialakult. Mindezt tetézi, ha a befogadó államok saját kultúrájukat, hitüket, hagyományaikat, tehát egy magasabb absztrakciós szinten nézve civilizációs vívmányaikat megtagadva posztmodern kultuszok foglyaivá válnak és nem követelik meg az integrációt a bevándorlóktól.

Röviden összefoglalva, ettől szenved manapság a legtöbb nyugat-európai ország, és ezért alakultak ki az ún. párhuzamos társadalmak, ahol befogadó államok erőszak monopóliuma megkérdőjeleződik, ezáltal a közbiztonság helyzete romlik, a bűnözés, az iszlamizmus, a fegyver-, ember- és drogcsempészet pedig virágzik. Ennek mind részét képezik az olyan események, minthogy Svédország nagyvárosaiban zajlanak az etnikai alapú bandaháborúk, Hollandiában ügyvédeket és újságírókat lőnek le a nyílt utcán, Angliában a pakisztániak és az indiaiak, Berlinben és Bécsben a kurdok és törökök csapnak össze rendszeresen.

(Photo by Kicki NILSSON / TT NEWS AGENCY / AFP) / Sweden OUT

Ezeknek az importált problémáknak a sorába illeszkedik az is, hogy a marokkói bevándorlók győzelmi mámorban úszva lángba borították Brüsszelt, az felmenőiket generációkkal ezelőtt befogadó ország fővárosát, melynek során a rendőrség végül vízágyú és könnygáz bevetésével volt képes feloszlatni az agresszív tömeget.

Az identitásnélküli Európa gyengesége

Mindennek következtében pedig okkal merül fel a kérdés, hogy miért ilyen sikertelen a muszlim kulturális háttérrel rendelkező bevándorlók integrációja szerte Nyugat-Európában? Kétségkívül ebben kulcsszerepet játszik, hogy amíg a muszlim világból érkezők erős etnikai-vallási-kulturális identitással rendelkeznek, amelyet generációról-generációra át is örökítenek, addig Nyugat-Európa államai súlyos identitásválságban szenvednek. A történelmi múlt miatt érzett bűntudat már olyan szintre eszkalálódott, hogy az európai vezetők lettek az egyedüliek a világon, akik nem hajlandóak egy adott történelem, kultúra és kollektív sors letéteményesének tekinteni magukat, és a sokszínűségi kvótáktól elvakítva rettegnek, hogy lakosaiknak egy részét „diszkriminálják”, ha elvárásokat támasztanak az európai civilizációs vívmányaik tiszteletben tartására.

(Photo by Federico Gambarini / dpa / AFP) / Germany OUT

Azok a nyugat-európai országok, amelyek megalkuvó módon minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy saját kultúrájukat, szokásaikat és történelmüket felszámolják, miképp lennének képesek integrálni az Európán kívüli, idegen kultúrájú lakosságot? Különösen szembetűnő ez Belgium esetében, amely egy mesterségesen, nagyhatalmi alkuk részeként létrehozott, egységes nyelv és identitás nélküli állam. Például a marokkói bevándorlók miért akarnának inkább „belgák”, vagy a németországi törökök „németek” lenni, ha az állampolgárság elnyerésével már így is élvezhetik a jóléti állam, és a szociális ellátórendszer szolgáltatásait, és szavazati joguk által beleszólásuk lehet abba, hogy bevándorláspárti erők kerüljenek hatalomra az országban? Főleg, ha a kiépült párhuzamos társadalmakba az állami erőszakszervezetek sem mernek bemerészkedni, hiszen a hatalmon levő progresszív pártok részéről teljes mértékben hiányzik a politikai akarat?

Már a közrend őrei sincsenek biztonságban

Megint csak emeljük ki Belgium példáját: miután a marokkói bevándorlók rátámadtak a rendőrökre és gyújtogattak Brüsszelben, a rendvédelmi erők elleni erőszakot megelégelve az illetékes szakszervezetek protestálásba kezdtek. Vincent Houssin, a VSOA rendőrszakszervezet alelnöke szerint a politikai elit évtizedek óta szemet huny afelett, hogy a párhuzamos társadalmakban valamiféle rendet fenntartani kívánó egyenruhásokkal szemben egyre nő az erőszak száma. Egyébként a legtöbb, nagylétszámú bevándorló közösséggel rendelkező nyugat-európai országban sajnálatos módon ez a tendencia figyelhető meg. Mindezt tetézi, hogy a progresszív korszellem következtében évek óta zajlik az a diskurzus – bár nem annyira radikális módon, mint az USA-ban –, hogy a rendvédelmet le kell építeni, mivel „nem akarnak egy rendőrállamban élni”.

Kellően szemlélteti ezt, hogy Egyesült Királyságban például a rendőrök 90 százaléka már fegyver nélkül látja el mindennapi feladatait, aminek a hatása jól érezhető: 2017 márciusában Westminsterben Khalid Masood, májusban Manchesterben Salman Abedi, majd júniusban a London Bridge-en három elkövető, Khuram Shazad Butt, Rachid Redouane és Youssef Zaghba által került sor iszlamista terrortámadásra. Ezt követően 2017 szeptemberében a londoni Parsons Green vonatállomáson Ahmed Hassan követett el terrocselekményt, 2018 augusztusában Salih Khater hajtott bele szándékosan gyalogosokba a Westminster-palota előtt, 2019 novemberében pedig ismét a London Bridge-en került sor késes támadásra Usman Khan által. 2020 februárjában Sudesh Amman késelt még két embert a londoni Streatham városrészben.

(Photo by DANIEL SORABJI / AFP)

Sadiq Khan, London polgármesterének azon 2017-es megnyilvánulása, miszerint „a terror a nagyvárosi élet része” mindennek fényében igen rosszul öregedett, hiszen a párhuzamos társadalmakban burjánzó iszlamizmus egyre nagyobb biztonságpolitikai kockázatot jelent, főképp, ha a rendvédelmi erők – a lőfegyver elrettentő erejének híján – képtelenek biztosítani a közbiztonságot.

Konklúzió

Mindebből látszik, hogy teljes mértékben működésképtelen a nyugat-európai multikulturalizmus ideológiája, mivel utópikus vágyálmokat kerget. A különböző népcsoportok nem hatnak kölcsönösen egymásra, és ezáltal nem gazdagszik az ország kultúrája, hiszen a tapasztalat éppen azt mutatja, hogy a befogadó államok a kulturális relativizmus szellemében egyre inkább feladják saját kultúrájukat. Az afrikai és közel-keleti bevándorlók által képviselt szubkultúrák nem alkalmazkodnak és szelektív módon teszik magukévá az európai kultúrkör értékeit. A progresszívek pedig a sokszínűség és tolerancia szellemében valóságtagadó módon szemet hunynak a tömeges bevándorlás negatív hatásai felett.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a bevándorlás nem tette nyitottabbá az európai társadalmakat, sőt eredményeképpen valójában a tolerancia és szabadság egyre komolyabb veszélynek van kitéve. A multikulturalizmus ideológiája olyan kulturális intézményeket, szokásokat és problémákat importált Európába, amelyek folyamatos feszültségforrást jelentenek és a társadalom tribalizálódásával járnak.